Határkő – Titkolni kell-e a halált a gyerekeinktől?

Tegnap este csendesen lépkedtünk a családommal a temetőben. Mint eddig mindig, velünk volt Bella is, aki három és fél éves. Tudta, hogy akkor megyünk ki a temetőben, amikor besötétedik, és rengeteg mécsest látunk majd, sőt mi is gyújtunk mécsest. A temető kapujában megbeszéltük, hogy itt most ünnep van, és ezért szép csöndesen sétálunk, nem kiabálunk. Bella valamennyire tartotta is magát ehhez, persze kicsit előre szaladt, kicsit lemaradt, mint egy kiskutya. Meghúzta a lélekharang kötelét, megbámulta a sokszínű mécses-rengeteget és muszáj volt mindkét kezébe virágot adni.

Így séta közben meséltük neki újra, hogy volt neki dédi papája és dédi mamája, akikkel ő nem találkozott, akik már nincsenek velünk, de mi nagyon szeretjük őket és azért jövünk, hogy gyújtsunk egy mécsest nekik, mikor rájuk emlékezünk. Én nem ismerem őket, mondta tömören Bella. Igen, ők a mennyben vannak, mondtuk.

Bella ezt elfogadta és nem kérdezett tovább. Úgy vélem ez neki olyan volt, mint amikor a másik nagyijáról azt mondjuk, hogy elutazott valahová. Meggyújtottuk a mécseseket, emlékeztünk, imádkoztunk, Bella elfújhatott néhány mécsest, persze gyújtani is akart, de azt is elfogadta, hogy azt csak a felnőttek tehetik meg, mert veszélyes. Rácsodálkozott néhány sírra, aztán hazafelé indultunk.

Mindez azért jutott eszembe, mert elég sok 3-5 éves gyereket láttam csetleni-botlani a félhomályban a szüleik oldalán. Arra gondoltam, hogy mennyire hasznos, ha a halál nem tabu a gyerekek számára. Mert valamilyen formában már 2 éves koruktól elkezd tudatosodni bennük ez a fogalmom. Kezdetben csak a bogarak, csigák, legyek haláláról van szó. Amikor nagy elánnal kergetik a legyet a légycsapóval, és megtapasztalják, hogy a lapos légy nem repül többé. Ehhez már kell egy szülői magyarázat. Az a jó, ha az elmúlásról akkor beszélünk, amikor még nem aktuális. Amikor nem valamelyik családtag halálával kell szembenézni az apróságnak. És, ha már emberek haláláról beszélünk, akkor fontos, hogy hitünk szerint tegyük ezt meg. Azt a gondolkodási- érzelmi keretet adjuk át a gyerekünknek, amiben magunk is hiszünk, mert arról tudunk hittel beszélni. Nagyon fontos, különösen, ha aktualitása van a nehéz témának, hogy a családtagok beszéljék meg, mit fognak mondani a kisgyereknek. Más esetben eltévedhet a különböző vélemények között, és szorongani fog.

Ha a mesék világában járatos a gyermek, akkor varázsoljunk mesét a számára. Nem kell félnünk, a 3-6 éves gyerekek visszakérdeznek, tovább bontogatják a kérdést, egészen addig, amíg számukra elfogadható választ nem kapnak. Ez a „határkő”! Ha nem kérdez, nem kell tovább beszélni, nem kell rázúdítani felesleges részleteket. Majd előhozza Ő a kérdést, ha újra szeretne beszélgetni róla. De sokkal nagyobb biztonsággal fog mozogni az élet adta helyzetekben, ha a születésről és az elmúlásról is természetesen, egyszerűen beszélgetünk. Mert ezek az élet nagy dolgai. Számára is.

Only a few

2017. 10. 30.

  • Only a few! – Az amerikai tengerészgyalogosok toborzásakor rendszerint elhangzik ez a mondat. (Legalábbis én ezt hallottam valakitől.) –  Csak néhány fickóra van szükségünk közületek!

Ott áll egy csapat kölyök, riadtan néz ki a fejéből, és egy kigyúrt, vélhetően kopasz keménylegény ordítja: Nincs mindenkire szükségünk. Lehet, hogy te vagy az, aki közénk fog tartozni, de lehet, hogy nem. Ha jössz, megtanulsz mindent, ami a győzelemhez, a túléléshez, a küzdelemhez kell, ha nem, nekünk nem kellesz.

A toborzók nem állnak le rimánkodni a fiúknak, nem könyörögnek, hogy őket válassza valaki. Ha valakiben van elég kurázsi, megy, ha nincs, nem megy. Only a few!

Sokáig ilyenformán gondoltam a versenysportra is. Mindenki ábrándozik arról, hogy bajnok legyen, mindenki vagy csaknem mindenki szeretne győzni, de csak kevesen hajlandók rá, hogy felkészüljenek a nyerésre.

Ma már nem csak a versenysporttal kapcsolatban gondolkodom ilyetén formán. Szerintem az élet összes területére igaz ez. Legutóbb a zongoratanítással kapcsolatosan olvastam hasonló és határozott álláspontot.

Néhány napja edzők egy csoportjával volt szerencsém együtt dolgozni. Voltunk összesen vagy százan. Még kicsivel többen is. A célok, a célkitűzések jelentőségéről volt szó.

Imádok edzőkkel dolgozni. Motivált emberek, mindenki akar valamit, keveset panaszkodnak, inkább dicsekedni szeretnek. (Ennél talán csak horgászokkal lenne jobb.)

Néhány tekintetben láttam lobogni a lángot, néhányan kételkedtek, a többség feszülten figyelt. (Elég jó előadásokat szoktam tartani – azt hiszem – általában nem arról beszélek, ami csak engem érdekel, hanem észreveszem, mi foglalkoztatja a hallgatóságot, és azokra a kérdésekre helyezem a fókuszt.) Szinte mindenki lelkesedett valamilyen szinten. Aztán feltettem egy kérdést, amit talán nem kellett volna feltennem.

 

  • Gondoljon mindenki a saját munkájára, a saját versenyzőire! Mi a célja ezzel?

 

Láttam kihunyni a fényeket. Na, nem az összeset azért, de sokat. Szinte hallottam, ahogy kattognak a kereket a fejekben. Hallottam a kifogásokat, a magyarázatokat, hogy miért nem. Láttam, amit láttam. Pedig pontosan tudom, hogy minden cél elérhető, megvalósítható, ha végigmegyünk az oda vezető úton. És minden célhoz vezet út. De csak kevesen lépnek rá.

Only a few.

Azért hiszek a mentális munka nagy lehetőségében, mert ha kevesen is, de mindig vannak jelentkezők. Ezért hiszem, hogy a magyar sport hatalmas tartalékai hasznosulni fognak a jövőben, mert hiszem, hogy vannak vállalkozók, akik nem riadnak vissza az ismeretlentől sem. Ugyanúgy, ahogy a tengerészgyalogság sem szűnik meg jelentkezők hiánya miatt.

Ettől az igazság, még igazság: Only a few!

Mennyit érek?

Mindig vannak kérdések, és van olyan, hogy nem tudjuk a választ. Senki sem ismeri minden kérdésre a választ, még akkor sem, ha néhányan úgy tesznek, mintha.

Tegnap az önbecsülésről beszélgettünk Pakson kajakedzőkkel és kenusokkal. Többek között arról, hogy mit lehet kezdeni azokkal a versenyzőkkel, akiknek alacsony az önértékelésük, akik visszariadnak bizonyos kihívásoktól, vagy nem teljesítenek a képességeiknek megfelelően.

  • De mit kezdjünk azokkal, akik túl nagyra vannak önmagukkal? – kérdezte valaki.
  • Túl nagyra?

Én nem ismerek senkit a világon, akik többre értékelné önmagát, mint amennyit valójában ér. Akikkel eddig találkoztam, valamennyien kevesebbre értékelik magukat. Engem is beleértve. A szocializációs folyamat megteszi a magáét.

Én azt tapasztalom, hogy aki többnek akar látszani, fennebb hordja az orrát, dicsekszik és lenézi a többieket, az bizony a saját bizonytalanságát kompenzálja, és valójában segítségre szorul.  Ám ritkán lehet neki segíteni, mert elutasítja a segítséget. Nem ismeri fel, és pláne nem ismeri el, hogy valójában problémája van.

A gondot az jelentheti néhány esetben, ha sikerül elbizonytalanítani másokat, Olyanokat, akiket be tud csapni a viselkedésével.

  • Az öltözőkben történnek dolgok, amiknek nem kellene történnie – mondta az egyik edző – elhangoznak mondatok, amiknek nem kellene elhangozniuk.

Ez bizonyára így van. Ilyen az élet. A történet a két lányról, akik rendre elbizonytalanítják egymást, meglehetősen életszerű.

Kudarckerülő vagy sikerorientált?

Debrecenben sportolók, szülők és edzők jöttek össze, így lehetőségünk volt egy komplex programot tartani. Komplexnek tekinthető a résztvevők összetételét tekintve, ám a rendelkezésre álló időkeret meglehetősen szűkre szabta a lehetőségeinket.

Amíg egy rövid áttekintést nyújtottam a szülők és edzők egy csoportja számára, addig Hajnalka és Luca a gyerekekkel foglalkozott, és játékos formában felmérték azt is, hogy ki milyen stratégiát használ, hogy kudarckerülő-e inkább, avagy sikerorientált.

Mivel a szülők érthető módon érdeklődtek az eredmények iránt, ezért (számukra is) összefoglalnám valamennyire a tanulságokat.

A gyakorlat nagyon egyszerű: a gyerekek célba dobnak darts nyilakkal, ahol a a cél természetesen az, hogy nyerni kell. Az nyer, aki több pontot gyűjt három sorozat alatt. A játékhoz hozzátartozik még egy feltétel, hogy minden sorozat előtt meg kell tippelni előre az eredményt. Ezt rögzítjük, és az eredményekből következtetni lehet arra, hogy a játék során ki milyen stratégiát használt. Nem vonnék le túlságosan határozott következtetést, nem mondanám a gyerekre magára, hogy ő sikerorientált, míg ő pedig kudarckerülő. Semmiképpen. Annyit mondunk mindössze, hogy az illető viselkedése a játék során inkább kudarckerülő volt vagy inkább sikerorientált. Természetesen ezen belül is vannak fokozatok.

Kudarckerülő: Sokan rettegnek ettől a minősítéstől, vannak, akik tagadják, mások pedig nem foglalkoznak vele. A kudarckerülő stratégia nem egy stigma. Ha arra használjuk, hogy megbélyegezzük vele a sportolót, vagy kétségbe vonjuk tehetségét, jövőben lehetőségeit, az nem használ senkinek. Éppen azért írom ezeket a sorokat, hogy az érdeklődő szülők számára iránymutatást jelentsen.

Miért érdemes mégis tisztában lenni azzal, hogy egy sportoló melyik stratégiát preferálja inkább? Azért, mert különböző, egymástól nagyon eltérő bánásmódot igényelnek. Ha egy kudarckerülő gyerekkel úgy bánunk, mintha sikerorientált lenne, az árt, akárcsak fordítva.

Mi a különbség?

A sikerorientált sportoló nem fél a kihívásoktól, sőt az, hogy nagy kihívásnak is megfeleljen, komoly motivációs tényező lehet a számára. Te lehetnél a gólkirály, biztatjuk, és mesterhármast rúg a hétvégén. A kudarckerülő inkább megretten a nagy feladattól, esetleg begörcsöl, vagy kifejezetten alacsonyabb fordulatra kapcsol. Akár még meg is betegszik. Nála lépésenként érdemes haladni. Ma dekáztál harmincötöt. Nagyszerű. Holnap menni fog a harminchat. Kis lépésenként haladunk. Így jutunk el a százig. a sikerorientáltnak azt mondom: gyere vissza, ha megvan a száz, és ő addig nem nyugszik, amíg nem sikerül.

Hosszan lehetne sorolni a példákat, de úgy gondolom, hogy az edzők is, a szülők is tisztában vannak azzal, hogy az adott sportoló melyik stratégiát használja inkább. Arra biztatnám az olvasót, gondolja végig, és tippelje meg a korábbi tapasztalatai alapján, vagy figyelje néhány napig a viselkedését, a biztatásra, tervezésre adott reakciókat.

Ne tévesszük össze, nem az a sikerorientált, aki mindig nagyokat mond. Kudarckerülő stratégia az is, ha valaki túl magasra teszi a lécet, aztán ha nem sikerül (és általában nem tapasztalható nagy küzdelem a siker érdekében), akkor megvonja a vállát. Nem szégyen, ha ekkora célt nem sikerült elsőre elérnie.

Amit még érdemes megfontolni: Olimpiai bajnokok között is ugyanúgy találunk sikerorientált, mint kudarckerülő sportolókat. Nem ezen múlik. A sport valami csoda, ahol a győzelem egyaránt elérhető mindenki számára, ha megteszi azt, ami a győzelemhez szükséges. A kérdés, megteszi-e? A cselekvés az övé, a szülők szerepe a támogatás. A megfelelő támogatás.

Test – lélek – szellem

A szellemi erőforrások sokfélék. Az egyik közülük a zene.

Emlékszem, amikor súlyos infarktus után lábadoztam, a doktornő még azt is meghatározta, milyen zenét hallgathatok. Mozart korlátlan mennyiségben, Beethoven tilos. Nem, mintha Beethoven nem lenne jó, vagy a doktornő ízlésébe nem fért bele. Dehogy. Imádta Beethovent. Arról volt mindössze szó, hogy más és más hatást ér el a két zene, és nekem akkor Mozart tett jót, Beethoven pedig némely üzenetével a kelleténél jobban fölpörgetett volna. A hatás számít, és nekem arra a hatásra volt szükségem, amit Mozart nyújtott.

Két és fél éves unokámmal utazom a kocsiban. Bekapcsolom a rádiót, Chopin hangversenyt közvetítenek.

  • Milyen zene ez? – kérdezi Bella, de rögtön válaszol is rá – királylány zene. Olyan, mint a palota.

Pillanatra elképedek, hiszen Bella imádja a rockzenét, az anyja hasában is Tankcsapdát hallgatott, bébi korában csak el kellett indítani a CD-t és azonnal megnyugodott. Chopint pedig királylányos zenének tartja (két és fél évesen), és élvezi. A hatás számít. Nem kéne figyelmen kívül hagyni, hogy a zenének hatása van, és nem mindegy, milyen az a hatás.

Most, miközben írok, Bossa Nova zenét hallgatok. Könnyű, laza vagyok tőle. Mintha naplementében ülnék egy dél amerikai teraszon, az ég vörösben és lilában tündököl, odébb csillogó tó, víztükör, zsúpfedeles kicsi ház, pálmafák. A pincér koktélt kever a pultnál, én pedig különlegesnek érzem magam, az élet császárának, akinek fontos gondolatai vannak. Könnyed vagyok, laza, és jól megy az írás. Köze van ennek a valósághoz? Semmi köze nincs. Ám a zene hatása elég ahhoz, hogy megváltoztassa a valóságomat.

Persze mindehhez pontosan tudnod kell, milyen hatást akarsz elérni. Ha erőre van szükséged, legyőzhetetlennek akarod érezni magad, győztesnek, ünnepeltnek, akkor ne pálmafákról és koktélokról álmodozz. Ez természetes, nyilvánvaló mindenkinek. Mégis nehéz embereket rávenni arra, hogy végiggondolják, mi az az állapot, amire szükségük van. Ahhoz, hogy megvalósuljanak az álmaid, nem arról kell gondolkodnod, pláne beszélned, hogy milyen akadályaid, nehézségeid, problémáid vannak, hanem a győztes állapot hangulatát kell megteremtened. Hadd mondjak egy példát!

Teniszezel, a döntőben, az ötödik szett végén jártok, 5:4 arányban vezetsz, te szerválsz, 40:0 az állás. Ideális állapot nem? Három meccslabdád van. A lehetőség lelkesítő. Egyetlen adogatást kell megnyerned, és te vagy a bajnok! Az első nem sikerül. 40:15. Semmi baj. 40:30. Már nem vagy annyira lelkes. Összeszorítod a fogaidat, markolod a labdát, pattogtatod. Igyekszel összpontosítani. Letörlöd a homlokodról a verítéket. Egyenlő. Pánikra semmi ok. Nem is pánikolsz. Igyekszel, próbálkozol, koncentrálsz. Túl akarsz lenni rajta! De hiába. Kettős hiba. Pont ilyenkor! Tudod, hogy te hoztad föl az ellenfelet, dühös vagy. Elsősorban magadra. Ám a düh nem mindig segít. Ez, amit most érzel nem valami konstruktív düh. Elveszíted a labdameneted, a szettet és a meccset kis. Kicsúszott a győzelem a kezedből, pedig csaknem megvolt. Éltél már át ilyesmit. Nem kellemes érzés.

Mi történt közben a másik oldalon? Az ellenfeled fogcsikorgatva jött fel 15:40-re. Dac volt benne, nem adta föl. Kicsit megkönnyebbült, némi elégtételt érzett. 30:40-nél már reménykedett. Feszült volt ugyan, de az érzékei kiélesedtek. Csak egyetlen jó mozdulat kell, egyetlen jó ütés. És sikerült neki. Diadal, mámor. Önbizalom, hit, akarat: győzni fog! Ez a lelkiállapot segített neki győzni, segített neki abban, hogy mozgósítsa a tartalékokat, kihozza magából a legjobbat. Magukkal ragadták azok az erők, amik már korábban is segítették győzni. A győzelem emlékei, a pozitív tapasztalatok. Ezekre a tapasztalatokra és állapotokra emlékeztek benne az idegek, az izmok, a sejtek.

A tudatosság nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ne légy kiszolgáltatva a történéseknek, a hangulatoknak. Választhatsz, de fel kell készülnöd a választásra! Ezt nem hanyagolhatod el!

A célokról nem lehet eleget beszélni

Mindenki ábrándozik olykor. Láttam – talán tegnap – egy asszonyt, ahogy kapargatta a sorsjegyét, talán reménykedett is a szíve mélyén, hogy nyer valamennyit. Az arca azonban nem árult el semmi meggyőződést, inkább fásult volt. Nem fedeztem fel rajta semmi bizakodást. Nem volt benne eltökéltség, vágy, nem volt benne hit sem. Csak kapargatta a sorsjegyét.

A remény szükséges az élethez, nem kívánom csökkenteni az értékét. De a remény és a cél között óriási a különbség. Nem csupán nagyságrendi, hanem minőségi. A remény a talán, a hátha, az esetleg. A cél, aminek a megvalósulásában hittel bízol, és hajlandó is vagy tenni azért, hogy megvalósuljon. A sorsjegyre alacsony tétet teszel, pár fillért. A céljaidra alkalmasint az életedet is hajlandó vagy feltenni.

Már aki, persze.

Az emberek többsége nem. Tudományos kutatások eredményei szerint az embereknek mindössze három százaléka tűz ki igazi célokat.

Sokan vitatkoznak ezzel, de ha azt javaslod, nos rajta, induljunk neki, meghátrálnak. Valami kifogás akad a legtöbb esetben. Vannak problémák.

Sok ember hosszan tudja sorolni a problémáit. Végtelenül és megállíthatatlanul.

Az a baj ezzel – mondják, és csak mondják, egészen addig, amíg be nem rekednek, vagy amíg bírod, vagy hajlandó vagy hallgatni.

A problémák valóságos dolgok, nem kívánom szőnyeg alá söpörni őket, de! a problémákkal való foglalkozás mindig energiát vesz el. Amikor sorolod, részletezed a bajaidat, újra átéled azokat, és ahelyett, hogy megoldódnának, az is lehet, hogy súlyosbodnak. Nem a problémákkal kell tehát foglalkozni, hanem a megoldásokkal. Viszont honnan tudod, mi a megoldás, ha nem tudod, hová akarsz jutni a jelenlegi helyzetedből, ha nem tudod, mi a célod.

A célok saját maguk adják a megoldáshoz szükséges energiát.

Célokra van szükség! Célokra lenne szüksége mindenkinek.

A Nyerd meg az életed című könyvünkben 8 pont található, a célok megvalósításának nyolc pontja. Azt állítjuk, hogy aki végigcsinálja a 8 pontot, bármilyen célját képes lehet megvalósítani. A sportcélokhoz is ez kell, szó van róla a Nyerő hármas-ban, nem hagyhattuk ki.

Valójában azonban csak hét pontra van szükség, mert a nyolcadik ez: Tűzz ki újabb célt! Mert célra a győzelem után is szükség van.

Győzz, és aztán győzz újra. Az élet hosszú.