A pszichológus blogja

Gubancos sündisznók

2013.02.06.

Szeretek füvet nyírni, bár egy barátom mélyen elcsodálkozott ezen, hogy nő létemre, ilyesmire vetemedem. Irigykedve mondta, hogy „bezzeg az én feleségem”… és csak gondolatban tette hozzá, hogy a fene tudja mégis miért voltam kevés neki, ha még ezzel is kényeztettem. Tudniillik vállnak, vagy legalábbis úgy tesznek.

De vissza hozzám és a fűnyíráshoz. Szeretek füvet nyírni, mert közben jókat tudok töprengeni a világ dolgain, nekirontok egy-egy hírtelen felnőtt gaz bokornak, kinyírom, megsemmisítem és győztesnek érzem magam. Aztán, végignézek a szép kertemen, ami ilyenkor végre eléri a mínusz ötös osztályzatot egy képeslap-kerthez viszonyítva és mélységesen elégedett vagyok: ma is tettem valamit annak érdekében, hogy rend legyen az univerzumban.

Ez a fűnyírás jó része. A problematikus az mindig az eleje. A kutyáim megőrülnek, ha csak megmozdítom a szerkezetet. Liza, a nagyobbik, akit szolidan „terminátor”-nak becézünk, valami titokzatos oknál fogva személyes ellenségének tekinti a fűnyírót. Szóval, a lehető leghalkabban próbálom átgurítani az udvaron az ellenséges gépezetet, de van még egy feladat: megtalálni a hosszabbítót. Szerintem raklapnyi hosszabbítónk van, de soha nincs a helyén, gondolom azért, mert nincs is helye. Barátnőm erre azt mondaná enyhe szarkazmussal, hogy „miért, minek van?” Keresem-keresem, találok egyet, ölbe veszem, mivel több száz méter hosszú, és gyorsan rácsatlakoztatom egyik végét a hadigépezetre, másik végét a hálózatra. És benyomom a gombot, és működik! Hurrá!

Itt kezdődik a gubanc. Mivel azok az átkozott spagettik össze-vissza tekerednek, gubancolódnak. A férjem szerint különleges tehetségem van a gubancteremtés területén. Szerintem én nem tehetek semmiről. A gubancok egyszerűen lesznek. Megszületnek és szaporodnak. Talán az éj leple alatt, észrevétlenül. Lehet, hogy ott él a hátsó kertben egy gubanc-szülő manó, tesz-vesz és éjszakánként kis gubancokat szül. Amik persze növekednek. Én, meg ott állok, tettre készen nyírom a füvet, szolgálom a rendet, illetve szolgálnám, mert a gubanc megakaszt. A végtelen hosszúságú vezeték összetöpörödik, és nem enged haladni, lépni sem, tehetetlen vagyok. Most mit tegyek? Én füvet nyírni akarok, haladni akarok, rendet akarok, és a gubanc megállít. De ahhoz, hogy kigubancoljam a vezetéket, meg kell állnom, abba kell hagynom, amit csinálok. Én ezt nem akarom, és dühös leszek, rángatom a vezetéket, és íme: kicsalok még néhány araszt a gubancból! Mehetek előre megint, úgy teszek, mintha nem is lenne gubanc. De a néhány centi pofátlanul hamar elfogy, és ott állok megint a gubancaimmal. Eleve az is kérdés, hogy melyik végét szabadítsam ki? Honnan kezdjem a kisimogatást? Ilyenkor halkan zümmög a fejemben a párom (vagy apám?) okos intelme: mielőtt hozzákezdek, akkor tegyek rendet. Mert, ha nincs gubanc egyszerűbb!

Ilyen az élet, dünnyögöm: gubanc mindig van. Míg bogozgatom a szálakat, eltöprengek az életünk gubancain. Hogy mi nők mennyire bele tudunk ragadni. Kis gubancba és nagy gubancba. Pedig annyira egyszerűnek szeretnénk az életünket, kéne egy kis simogatás, egy kis kényeztetés, egy kis ölelgetés… Hogy végig tudjunk nézni az életünkön és egy szépen elrendezett valamit lássunk. Ha nem is ama paradicsomi kertet, de valami hasonlót. És ezt a megnyugtató biztonságot, simi-simit, ki mástól kaphatnánk meg, mint a mindenkori Ádámtól. Aki, persze nem mindig adja, mert máshol jár, mint Fenyvesi Gabi is énekelte annak idején* vagy mást csinál, vagy egyszerűen nincs jelen, pedig itt van. Amúgy ez, a férfiak különleges képessége, hogy csak elvileg vannak jelen. És rögtön ott van a gubanc. Kezdetben, csak gubancocska, majd növekszik, és ha vagyunk olyan ostobák, hogy lemegy a nap a mi haragunkkal, akkor reggelre ez már torok szorító, gyomrot megrontó, elménket elborító hatalmas szörnyeteg lesz. Azt tesszük, mint én a fűnyírás közben: rángatjuk a vezetéket, próbálunk nyerni egy kis időt, egy kis győzelmet kicsikarni… és közben sír, síkit a lelkünk, hogy ölelj már meg, hát nem látod, hogy erre vágyom! Gyere, dédelgess! De mondani nem mondjuk, hogyne, ha szeret, akkor tudnia kell, éreznie kell, csak nem fogom kiadni magam. Még egy rántás a vezetéken… A pasi meg áll, nem érti az egészet, hogy lett az ő kedves kismadarából, gyönyörű aranyhalából, hogy lett egy tüskés sündisznó. Esküszöm, nem veszik észre a folyamatot! Ezt, persze meg én nem értem, hiszen kéne, érezzék, de úgy tűnik mégsem. Ahogy az egyik lányom mondogatja, másik csatornán nézik a filmet.

Szóval, gubanc,  gubanc hátán. És lehet belőle megoldás, és lehet belőle következmény. Én, megoldásnak, hosszú fűnyíró múltamból következően, csak egyet találtam: meg kell állni, abba kell hagyni a rángatást, leülni és kigubancolni. Elmondani és megmondani, hogy mi fáj, hogy mit szeretnék, és ami a legnehezebb: odabújni. Hagyni, hogy simogassanak.

Mert össze tudunk, mi csalódott sündisznók is bújni, elpanaszoljuk a gubancokat és olyant is láttam, amikor a sünik annyira ügyesek, hogy valahogy össze tudnak bújni egymást vigasztalva, úgy, hogy közben nem szurkálják egymást. De, nem ez az igazi, dünnyögöm magamban, miközben végzek az utolsó csomóval is. Valójában, mi színes tollú kismadarak, csoda ügyes aranyhalak és főként doromboló (de kerítés tetején is nyávogó!) kiscicák szeretnénk lenni.

Hogy kiért kell ehhez ennyi gubanc? És ennyi süni? Ki tudja…

*https://www.youtube.com/watch?v=IePrVApdKro