A Nyerő Team

 

A napokban felhívott egy sportszakember és megkért, hogy foglalkozzunk néhány sportolójával, akik tehetségesek, nagyszerű eredményeik lehetnek, de szükség van arra, hogy mentálisan is ott legyenek, hogy képesnek higgyék magukat arra, hogy ott lehetnek a csúcson. Megbeszéltük a részleteket, majd diszkréten megjegyezte, hogy arról, hogy a jelzett sportolók pszichológus segítséget vesznek igénybe, nem kell ám tudni senkinek, mert itt Magyarországon még olyan gyanakodva viszonyulnak ehhez a szakemberek.

Nem tudom pontosan, hogy kit értett szakember alatt, edzőt, szakmai igazgatót, mert rövidre zártam, miszerint engem amúgy is szakmai titoktartás kötelez. Amúgy pedig gyakran találkozom ezzel a szemlélettel. Még mindig! Sokat javult ugyan a helyzet. Néha már (nagyon ritkán) egy-egy csúcsra jutott sportoló megemlíti, hogy pszichológus is segített neki, de ez ritka, mint a fehér holló.

Pedig a segítség gyakran elkél(ne).

Vegyünk egy alaphelyzetet: segítséget kér a szülő, mert szerinte nagyon tehetséges a gyereke, már az óvodában is látszott, hogy sokra viheti. Ki is választották, és azóta jár edzésekre. Ám valami nem stimmel, a gyerek „megállt a fejlődésben”.

És az iskola? “Óh, nagyon jó tanuló, (szinte) kitűnő, bármilyen késő is végez az edzéssel, addig nem hagyja abba a tanulást, amíg mindent meg nem tanult százszázalékosan.” Értem. És mit jelent pontosabban, hogy megállt a fejlődésben? Hát, nem megy neki úgy, mint régen. Pontosabban? Mint tavasszal. Kiderül, hogy volt ugyebár a nyári szünet, szegény gyereket azzal büntették, hogy pihenhetett egy keveset, aztán kezdődött az alapozás, és az iskola is, de valahogy a gyerek nem olyan lelkes már. Az is felmerült, hogy abbahagyja a sportot, és odaveszik az a sok év munka.

Értem én, és legnagyobb tisztelettel mondom, hogy értem én, a szülő aggódását. Hiszen nem csak a gyerek, hanem a szülő is beletette magát ebbe a munkába. Ott volt a versenyeken, fuvarozott minden nap, végig izgulta az edzéseket (telefonjával mérte a leúszott időket), a versenyeken pedig tövig rágta a körmét, és belehalt minden kihagyott helyzetbe.

Vajon mi veszett el, és ami elveszett, hol veszett el vajon, melyik kanyarban?

Ma reggel olvastam egy nagyon jó interjút, a nemzetközi szinten sikereket elért híres tornász edzővel, Jordanov Zoltánnal, aki olimpiai sikerekhez segítette a brit csapatot, történelmi érmet szerzett a svájci Giulia Steingruberrel a riói olimpián, és aki 20 év után hazajön, hogy segítse az itthoni utánpótlás nevelését. Ő meséli el ebben az interjúban, hogy az angol sikerek után hívták meg Svájcba. Kezdetben nem ment a versenyzés. Megértette, hogy Svájcban” belenevelik a precizitást már az iskolában a gyerekekbe. A versenyzők mindenáron meg akartak ennek felelni, és a versenyen ez a tény nem felszabadította őket, hanem épp ellenkezőleg, mindenkit lenyomott… Először is önbizalmat kellett adni nekik, utána jöhetett az, hogy higgyenek a közös munkánkban. Mi is sokat fejlődtünk a kint töltött évek alatt.”

Sokféle tanulsága van ennek a pár mondatnak, de most, vegyünk, csak egyet. Azt, hogy a versenyzők meg akarnak felelni az elvárásoknak. Mindenféle elvárásnak. A matektanárénak, az anyukáénak, a nagymamának, (van, ahol a nagymama még keményebben képviseli az elvárt eredményt,) ott van a többi szülő, aki előtt apa nem akar megszégyenülni, és akkor ott vannak a csapattársak (egyéni sportban is), és az edző se kéne csalódjék. Ki tud ekkora elvárás-hátizsákot cipelni a hátán, és közben még ússzon, fusson, vagy gerelyt hajítson?!

Én azt tapasztaltam, hogy a „jó kislányok, jó kisfiuk” ritkán jó versenyzők. Mert a verseny, az túl nagy kockázatot jelent. Egyszerűbb hozni a biztos, a megfelelő eredményt, mint elszakadni a valóságtól, a jelenlévőktől, tán a földtől is, és repülni-repülni, megérkezni úgy, hogy nem is tudom, hogy mi történt közben.

A rendszer részét képező szülő nehezen ismeri fel, hogy hol van a probléma (pl. elvárás hátizsák van a sportoló gyerek hátán). Nem mellesleg azért is, mert vagy ő tette oda, vagy hagyta, hogy más oda tegye. Ilyenkor léphet a képbe az edző, aki felméri a helyzetet és tisztán látja, hogy külső segítségre van szükség. Kedvező esetben javasolja egy pszichológus megkeresését. És még kedvezőbb esetben ezt nem verseny előtt egy héttel teszi, hogy tessék már intravénásan egy kis bátorságot és motivációt adni a sportolónak. Mert, ugyebár az lehetetlen és mindenki számára frusztráló.

A pszichológus, mégiscsak megpróbál valamit tenni (ha már eljöttek) és szóba hozza, hogy esetleg, többször, hamarabb és egyáltalán. Ha kialakul a bizalom a sportolóval, ha elköteleződnek a közös munkára és a sportoló gyerek nem, mint házi feladatot teljesíti a mentális tréning gyakorlatait, hanem tudatosan vezeti önmagát a fejlődésben, akkor elkezd megváltozni a helyzet. Alig vártam, hogy újra jöhessek, hangzik el ilyenkor, és a konzultációra szánt 50 perc nagyon rövidnek tűnik.

Akkor szép ez a történet, ha a pszichológus beáll a sorba. Amikor az érintett stáb tagja, vagy azzá válik. Amikor nem outsider, nem kívülálló, hanem a mindennapoknak is része. Összeáll a Nyerő Négyes! Kialakul az a dreamteam, ahol négyen össze vannak kötve egy láthatatlan fonállal (Internettel, mesengerrel, viberrel, skype-val és postagalabbal), és együtt hoznak létre valami nagyon eredményeset. Senki nem érzi azt, hogy a másik belekontárkodik a munkájába, de megbeszélik, hogy kinek mi a feladata, mi a kompetenciája. Ahol menet közben tanul az edző, tapasztal a pszichológus, okosodik a szülő, és repül, repül a sportoló olyan csúcsokra, aminek elérését önmaga számára soha nem is hitte.

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.