Ha szereted a sportot, becsüld a sportolót!

Azért is szeretjük a Szülők Akadémiája programokat, mert rendszeresen kerülnek elő lényegbevágó kérdések, olykor gondolkozási bakik is, amiktől nem árt megszabadulni. És ezek a kérdések ezeken a programokon megbeszélhetők. Mint legutóbb is.

Arról meséltünk, hogy részt vettünk egy labdarúgó akadémia által szervetett nagyszerű rendezvényen, ahol olimpiai bajnokok tartottak őszinte, és roppant lelkesítő előadásokat. Felemelő volt látni, ahogy a szünetben a gyerekek nyüzsögtek a nagyemberek körül, és figyelni, azok milyen szeretettel viszonyulnak hozzájuk.

  • A szünet után néhány labdarúgó Ikon következett… – itt tartottunk, amikor közbevágott valaki.
  • Labdarúgó ikon? – A hangja gúnyos volt, magabiztos és lekezelő.

Jobbnak tűnt hallgatni, átsiklani a dolgon, a konfrontáció nem a legjobb módszer egy előadáson, de Hajnalka mégsem állta meg.

  • Ön szerint nincs ilyen?
  • A labdarúgásban nincs – nevetett. – Nálunk vannak ikonok, de a labdarúgásban nincsenek.

Hajnalka egy pillanatig szó nélkül állt, aztán csendesen elmondta a véleményét. Történetesen együtt dolgozunk néhány száz fiatal labdarúgóval, akik többsége a legjobb tudása szerint belead mindent, ami telik tőle. A fiatalságát, a szabadidejét, az energiát fekteti olyasmibe, amiben hisz, amit szeret. Töri magát, edz, kinn van a pályán forró nyárban, csakúgy, mint dermesztő téli estéken. A legtöbbjükből nem lesz sportikon, de hajtja őket valami belülről. akárcsak a szüleiket, akik ott toporognak a pályák szélén csakúgy, mint más szülők a medence szélén, vagy rideg folyosókon, várókban. És együtt dolgozunk néhány tucat becsületes, törekvő edzővel, aki át akarja adni a tudását, és néhányuknak ez sikerül is.

Néhány perc csönd, azután az előadás folytatódott. Arról beszélt, hogy ha összefognánk sportolók, edzők, szülők, akkor ez valóban Nyerő Hármas lehetne. Ha többet foglalkoznánk azzal, hogyan bíztassuk, hogyan segítsük, támogassuk egymást, jobban menne a dolog. Akkor nem energiákat vennénk el, hanem energiát szabadítanánk fel. Önmagunkban, egymásban és a gyerekekben is.

Oly kevésen múlik. Nem mindegy, hogy megvetéssel, beszélek a másikról, a másikkal, olykor a saját gyerekem teljesítményéről, hogy kritikusan fordulok felé, hogy támadom, vagy érezheti a támogató jelenlétemet, azt legalább, hogy megbecsülöm az erőfeszítéseit.

Ha ez a hozzáállás általánossá válhatna a sportéletben…

Az optimális szellemi állapot kialakításának az első lépése az, hogy uralni tudom az arousal szintemet, azaz a indulataimat, érzelmeimet. Azt gondoljuk, hogy ezt nem csupán a versenyzőktől, a gyerekeinktől kell elvárjuk, hanem önmagunktól: szülőktől, edzőktől, sportvezetőktől egyaránt. Aztán van, akinek sikerül, van, akinek nem. Ces’t la vie.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.