A Nyerő Hármas koncepció

A sportnak különleges jelentősége van napjainkban. Különleges világ. Nem számít, honnan jöttél, egyetlen dolog számít: hová tartasz?

Emlékszem, amikor először mentem le a pályára, kisétáltam egy edzésre, és beszélgetni kezdtem az edzővel. A tízévesekből álló csapat éppen akkor érkezett, most láttak engem először. Egyenként odajöttek hozzám, a szembe néztek, kézfogásra nyújtották a kezüket, és bemutatkoztak. Aztán mentek a dolgukra, pár perc múlva elkezdődött az edzés.

Azóta eltelt néhány esztendő, és szemmel tartom ezeket a fiúkat, fontos nekem, mit kezdenek a tehetségükkel, végeredményben az életükkel. Szeretnék hatással lenni mindegyikre, megmutatni a helyes utat, ott lenni a fájdalmaiknál, és a győzelmeiknél, de mindez illúzió. Nem ez a pszichológus dolga, nem ez a mentáltréner dolga. Az, hogy egy sportolót milyen hatások érik, ahogy telnek a napok, a hetek, hónapok, évek, nem tudjuk meghatározni.

Nem tudjuk megakadályozni, hogy téves döntések szülessenek, hogy aggodalmak, félelmek, bizonytalanság lopózzék be a gondolkodásába, érzelmeibe. Gyakran még arra sincs esélyünk, hogy közömbösítsük ezek hatását.

Nem baj. A sportolók eredményeit nem a pszichológusok munkája határozza meg elsősorban. Fontos a közös mentális munka, ha lehetőség van rá, de fontosabb a szülővel és az edzővel való kapcsolat, és ezek egymással való kapcsolata. Hármas kötés. A Nyerő Hármas.

Az álom. Talán mindenkiben él egy vagy több kép arról, hogy mivé szeretne válni, hová akar eljutni élete során. Milyen helyzetbe, körülmények közé, milyen eredményt akar elérni, hogyan tekintsen rá a világ. Álmodozunk, és többé-kevésbé hiszünk is abban, hogy az álom valóra válhat. Három éves korunkig mindenképpen, aztán ez az álom megfakul, elszürkül, megtelik realitással. És a valódi realitás az, amiben hiszünk, amiben hinni tudunk. Aki elveszíti a hitét abban, hogy nagyszerű lesz az élete, aki megalkuszik a középszerűséggel, az nem válik bajnokká. Nem is törekszik rá. Aki nem meri örömmel, hittel magasra tenni a lécet, az inkább az akadályok kerülgetésében fejlődik. A túlélésben. A jövőbe vetett hit megőrzéséhez, fejlesztéséhez tud nagyban hozzájárulni a szülő. A szülő hite olyan a gyerek számára, mint a napsütés.

Az edző jövőképe ugyancsak meghatározó. Az edző szava szent. Ha egy edző azt hiteti el a gyerekkel, hogy esélytelen, az komoly problémák forrása. Ám ha közvetíteni tudja a bizalmat… az én edzőm egy napon megmérte a magasságomat a földtől a csípőmig. Azt mondta, pontosan annyi, mint a világcsúcstartó gátfutóé. Azt mondta, ha megtanulok gátazni, ki sem tudok majd esni a válogatottból. Ez ősszel volt. Tavasszal én vezettem az országos ifjúsági ranglistát. Már az első verseny után.

Az énkép a jelen. Azt tartalmazza, milyennek látom önmagam. Azt is tartalmazza, hogy mit gondolok arról, mások hogyan látnak engem. Az énkép egy hiedelemrendszer. Arról szól, hogy mit hittem el magamról, és arról is, hogy mire koncentrálok a tulajdonságaim közül.

Az énképnek semmi köze sincs a valósághoz, csupán annyiban, hogy olyanná válunk, amilyennek hisszük magunkat. Aki pechesnek hiszi magát, azt elkerüli a szerencse. Aki azt állítja, hogy neki semmi sem sikerül, az vesztessé is fog válni. Az énkép kialakításában elsődleges szerepe van a környezetnek. Talán nem nehéz belátni, hogy mennyit tehet egy szülő azért, hogy a gyermeke milyennek látja önmagát. Mennyit tehet akár azért, hogy ellensúlyozza mások esetleg negatív hatásait. És mennyit árt néhány szülő egy-egy meggondolatlan kijelentéssel akár, ami mérgében csúszott ki a száján… A kapcsolatokban és a helyzetekben időnként felgyülemlő feszültség a kommunikációban jelenik meg. A verbális és a nonverbális kommunikációban egyaránt. Magyarul: mondunk néha olyasmit, amit nem kellett volna, vagy ha nem is mondjuk ki, látszik rajtunk, mit is gondolunk éppen.

Tudjuk mérni az önbecsülést, és mérjük is. A tapasztalatunk az, hogy minden sportoló (és nem csupán a sportolók) kevesebbre értékeli önmagát, mint amennyit valójában ér. Ismerek olyan olimpikont, aki nem gondolja, hogy képes lenne döntőbe kerülni az olimpián. Saját magát nem képes elképzelni a döntőben. Ismerek viszont olimpiai bajnokot, aki mesélte, hogy a döntő résztvevőit a start előtt összegyűjtik egy szobába, ahol az utolsó vizsgálatok zajlanak, és szerinte az, hogy ki győz, már ott a szobában eldől. Szerinte ő azért tudott (nem egyszer) győzni, mert úgy nézett a többiekre, mint akik mögötte fognak végezni. Nos, ez az önbecsülés az, aminek ki kell alakulnia ahhoz, hogy bajnokká váljék valaki. Ennek alakítása természetesen elsődlegesen a sportoló dolga, de sokat használhat (vagy éppen árthat) a szülő és természetesen az edző. Ah ez a három résztvevő együttműködik a győzelem érdekében, a győzelem nemigen maradhat el.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.