Kezdeményezés

Az ember néha egyedül érzi magát. Nem mondom, néha ez olyan kellemesen melancholia. Amikor nem túl erős önsajnálattal nézel ki a ködös, esős őszbe, halk és fájdalmas dzsessz szól a rádióból, és igazából jó egyedül, jó magányosnak lenni. Nem erről beszélek most.

Van úgy, hogy kiáltani szeretnél: legyen már vége! Szabadítson meg már valaki! De nem tudsz kiáltani, mert szemérmes vagy, arra gondolsz, látnia kéne a szerelmednek, az apádnak, anyádnak, vagy valakinek, hogy bajban vagy, látniuk kéne, mire vágysz éppen! Talán csak néhány jó szóra, talán arra, hogy néhány percig törődjön veled valaki. És nem jön senki. Nem történik semmi. Ez néha előfordul. És hadd mondjam el, nem csak veled. Másokkal is. Olyan emberrel is, akit szeretsz.

Persze a legtöbbször nem fontos ez az egész, elmúlik, magadtól is kimászol belőle, de azért mégis!

Tizenegy éves voltam, amikor meghalt a nagyapám. Nagyon szerettem. Közös volt a hálószobánk. Este gyakran nyaggattam, hogy meséljen nekem. És ha eléggé nyaggattam, ráállt, és mesélt. A saját életéről, a fiatalságáról, háborúról, hősökről, hétköznapokról. Mindig mással töltötte meg a szívem.

Engem viszont zavart, hogy nyaggatni kell, hogy követelőznöm kell, ha mesét akarok, hogy nekem kell, kezdeményezzek folyton. Úgy éreztem, hogy ez a huzavona sokat ront a helyzeten, valami rossz mellékíze lesz a meséknek tőle. Elmondtam nagyapámnak, hogy mit érzek, hogy az a vágyam, hogy csak néha meséljen nekem úgy, hogy ne kelljen, könyörögjek. Zavartalanul érezhessem, hogy fontos vagyok.

Azt hiszem, megértette, mit szeretnék, és megígérte, hogy fog mesélni nekem kérés nélkül is. Én pedig várni kezdtem a napot. És ha elmúlt egy este, keserűen nyugtáztam, hogy nem ez volt az. Talán elfelejtette, talán különleges alkalomra várt, nem tudom.

Aztán korházba került, és egy nyári délelőtt elaludt örökre. Adósom maradt a mesével. Ötven éve tudom, hogy járna nekem valami, amit soha sem fogok tudni behajtani. A behajthatatlan adósság.

Megbocsájtottam régen, nincs bennem harag, elmarasztalás emiatt, hiszen annyi jót kaptam tőle, és a szeretet felülír mindent. De valami ottmaradt a szívem mélyén, amitől nem tudok megszabadulni. És ami súlyosabb, azóta gyűjtöttem hozzá újabb történeteket.

Arra vágyom, hogy én elég kezdeményező lehessek, hogy ne legyen olyan, hogy már késő. Mert akiket szeretek, ők is vágynak valamire, jól esik érezni, hogy fontos vagyok.

Hát ennyi.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.