Mennyit érek?

Mindig vannak kérdések, és van olyan, hogy nem tudjuk a választ. Senki sem ismeri minden kérdésre a választ, még akkor sem, ha néhányan úgy tesznek, mintha.

Tegnap az önbecsülésről beszélgettünk Pakson kajakedzőkkel és kenusokkal. Többek között arról, hogy mit lehet kezdeni azokkal a versenyzőkkel, akiknek alacsony az önértékelésük, akik visszariadnak bizonyos kihívásoktól, vagy nem teljesítenek a képességeiknek megfelelően.

  • De mit kezdjünk azokkal, akik túl nagyra vannak önmagukkal? – kérdezte valaki.
  • Túl nagyra?

Én nem ismerek senkit a világon, akik többre értékelné önmagát, mint amennyit valójában ér. Akikkel eddig találkoztam, valamennyien kevesebbre értékelik magukat. Engem is beleértve. A szocializációs folyamat megteszi a magáét.

Én azt tapasztalom, hogy aki többnek akar látszani, fennebb hordja az orrát, dicsekszik és lenézi a többieket, az bizony a saját bizonytalanságát kompenzálja, és valójában segítségre szorul.  Ám ritkán lehet neki segíteni, mert elutasítja a segítséget. Nem ismeri fel, és pláne nem ismeri el, hogy valójában problémája van.

A gondot az jelentheti néhány esetben, ha sikerül elbizonytalanítani másokat, Olyanokat, akiket be tud csapni a viselkedésével.

  • Az öltözőkben történnek dolgok, amiknek nem kellene történnie – mondta az egyik edző – elhangoznak mondatok, amiknek nem kellene elhangozniuk.

Ez bizonyára így van. Ilyen az élet. A történet a két lányról, akik rendre elbizonytalanítják egymást, meglehetősen életszerű.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.