2017.


Elszalasztott idő

2017. november 20.

Két program között beugrottunk a Stadion büféjébe, és míg vártunk a szendvicsre, nézegettük a pályán korizó gyerekeket. Imádom a jeget hasító korcsolyák hangját, az edzők és gyerekek hangjának kellemes keveredését. Bent a büfében néhány anyuka-apuka jópofizott, szóval majdnem minden rendben volt. De csak majdnem. Egy 4-5 éves forma kislány, fején vastag kötött sapkában nyomogatta vadul a tabletjét, valamit játszott, harsány ismétlődő bugyuta zene kísérte a csöppet se változatos játékot. Miért nem halkítja le a zenét az anyukája, és egyáltalán, miért van rajta sapka itt bent a melegben, sorolom kissé ingerült kérdéseim Zolinak, majd hirtelen rájövök, hogy mi zavar igazán. Ez a kislány nagyon egyedül van. Ő és a gépe. Anyja hozzászokhatott a monoton zenekísérethez és talán hálás is, hogy a kislány elfoglalja magát, míg a nagytesó edzésen van. De úgy érzem, ez a kislány számára is egy megszokott helyzet. Feje felett beszélgetnek a felnőttek, „ott túl a rácson” sportolnak a fiúk, ő pedig el van…Igen, annyira el van, hogy anyukája feláll és kimegy a többi szülő után a pálya mellé, a kislány pedig marad, fel se néz, nyomogat tovább. Mennyi elvesztegetett idő, gondolom. Mennyi minden történhetne, ami közösen történne. Lehetne például beszélgetni. Bizonyos felmérések szerint naponta alig pár perc jut a szülő-gyerek beszélgetésre. Mert nincs idő rá, nincs mikor. Lehetne valamit társasozni, megfejteni, ábrándozni a Mikulásról, vagy kitalálni hercegnős történeteket. Én mondok egy mondatot, te pedig folytatod. Lehetne rajzolni, megtervezni valakinek az ajándékát, vagy megbeszélni, hogy ki undok és ki cuki az oviban. Lehetne együtt lenni. Lehetne szorosabbra fonni a szeretetkapcsolatot, mert jön majd az idő, amikor már nem lehet kezdeményezni, amikor már megszokottá vált a különlét a közös térben is. Ha nem változtatsz irányt, oda jutsz, ahova tartasz, mondják a bölcs emberek. Ébresztő, mondanám az anyukának, kamasz korában késő gondolkodni, hogy mit rontottam el! De nincs ott az anyuka, nekünk pedig menni kell. Várnak a tíz éves fiúk, akik azért jönnek, hogy beszélgessünk. Ma, a szorongások oldása lesz a téma.

Határkő – Titkolni kell-e a halált a gyerekeinktől?

2017. november 2.

Tegnap este csendesen lépkedtünk a családommal a temetőben. Mint eddig mindig, velünk volt Bella is, aki három és fél éves. Tudta, hogy akkor megyünk ki a temetőben, amikor besötétedik, és rengeteg mécsest látunk majd, sőt mi is gyújtunk mécsest. A temető kapujában megbeszéltük, hogy itt most ünnep van, és ezért szép csöndesen sétálunk, nem kiabálunk. Bella valamennyire tartotta is magát ehhez, persze kicsit előre szaladt, kicsit lemaradt, mint egy kiskutya. Meghúzta a lélekharang kötelét, megbámulta a sokszínű mécses-rengeteget és muszáj volt mindkét kezébe virágot adni.

Így séta közben meséltük neki újra, hogy volt neki dédi papája és dédi mamája, akikkel ő nem találkozott, akik már nincsenek velünk, de mi nagyon szeretjük őket és azért jövünk, hogy gyújtsunk egy mécsest nekik, mikor rájuk emlékezünk. Én nem ismerem őket, mondta tömören Bella. Igen, ők a mennyben vannak, mondtuk.

Bella ezt elfogadta és nem kérdezett tovább. Úgy vélem ez neki olyan volt, mint amikor a másik nagyijáról azt mondjuk, hogy elutazott valahová. Meggyújtottuk a mécseseket, emlékeztünk, imádkoztunk, Bella elfújhatott néhány mécsest, persze gyújtani is akart, de azt is elfogadta, hogy azt csak a felnőttek tehetik meg, mert veszélyes. Rácsodálkozott néhány sírra, aztán hazafelé indultunk.

Mindez azért jutott eszembe, mert elég sok 3-5 éves gyereket láttam csetleni-botlani a félhomályban a szüleik oldalán. Arra gondoltam, hogy mennyire hasznos, ha a halál nem tabu a gyerekek számára. Mert valamilyen formában már 2 éves koruktól elkezd tudatosodni bennük ez a fogalmom. Kezdetben csak a bogarak, csigák, legyek haláláról van szó. Amikor nagy elánnal kergetik a legyet a légycsapóval, és megtapasztalják, hogy a lapos légy nem repül többé. Ehhez már kell egy szülői magyarázat. Az a jó, ha az elmúlásról akkor beszélünk, amikor még nem aktuális. Amikor nem valamelyik családtag halálával kell szembenézni az apróságnak. És, ha már emberek haláláról beszélünk, akkor fontos, hogy hitünk szerint tegyük ezt meg. Azt a gondolkodási- érzelmi keretet adjuk át a gyerekünknek, amiben magunk is hiszünk, mert arról tudunk hittel beszélni. Nagyon fontos, különösen, ha aktualitása van a nehéz témának, hogy a családtagok beszéljék meg, mit fognak mondani a kisgyereknek. Más esetben eltévedhet a különböző vélemények között, és szorongani fog.

Ha a mesék világában járatos a gyermek, akkor varázsoljunk mesét a számára. Nem kell félnünk, a 3-6 éves gyerekek visszakérdeznek, tovább bontogatják a kérdést, egészen addig, amíg számukra elfogadható választ nem kapnak. Ez a „határkő”! Ha nem kérdez, nem kell tovább beszélni, nem kell rázúdítani felesleges részleteket. Majd előhozza Ő a kérdést, ha újra szeretne beszélgetni róla. De sokkal nagyobb biztonsággal fog mozogni az élet adta helyzetekben, ha a születésről és az elmúlásról is természetesen, egyszerűen beszélgetünk. Mert ezek az élet nagy dolgai. Számára is.