2013.

Világra jött a gyermek.

2013.11.20 09:26

Kirázott a hideg ettől a történettől. „Istenem, micsoda trauma (mondta a szakember énem…), és máris magam előtt láttam ezt a gyermeket 20 év múlva, ahogy ül egy kolléga díványán, és magamban azt kívántam, hogy egy igazán jó emberrel találkozzon. Ebben a pillanatban el is utasítottam a történetet, nem akartam vele többet foglalkozni. De az élet, most másképpen rendezett engem. Véletlenül hallottam egy nyilatkozó orvos szavait. Hallottam a hangját és meghallottam a valódi üzenetét. Annyira elszégyelltem magam az előző gondolataimért! Mert magam előtt láttam a kétségbeesett családot, hiszen, agyvérzés után nem tért vissza a fiatal nő, elmenni készült ebből a világból. De ott, ég és föld között, a méhében élni akart a kisbabája, és ezt keményen tudtára adta a világnak. Milyen kemény lehetett a döntés a családnak és az orvos stábnak, hogy vállalják a küzdelmet és mentsék meg a gyermeket. “A váratlanul drámai helyzetbe került élettárs-apa, az asszony szülei és orvosai is rendkívüli döntés elé kerültek: hagyják-e meghalni a 15 hetes magzatot vagy próbálják meg a szinte lehetetlent, fenntartani az agyhalott anya szervezetének működését, és felnevelni az anyaméhben a magzatot addig, amíg életképesen megszülethet a gyermek?” És, a döntés után, hónapokon át, hatalmas szeretet burokkal vették körül az életet. Volt zene, a nagymamák simogatták az anyuka pocakját és beszéltek a babához. Biztos vagyok benne, hogy az anyuka lelke is ott örült ennek. Mert nem csak a test számít. Amikor eljött a nap, amikor kihozzák erre a világra a bébit, biztos vagyok benne, hogy sokan imádkoztak, rezidensek sora fohászkodott, a végén főorvosok ölelkeztek boldogan. Mert világra jött a gyermek. És én ezért szégyelltem magam. Mert azt hittem, hogy ez a technika vívmánya. Most már látom, hogy az ő élete, a szeret csodája.

http://www.nlcafe.hu/baba/20131113/agyhalott-no-szult-szervdonor/

Krumplivirág

2013.04.15.

Hidd el, tavasz van! Minden tele van napsütéssel, zsongással, tegnap még szexszelő nünükéket is láttam.

És ma reggel egy lány fáradt, szomorú arccal nézett rám. Olyan volt, mint egy őszi falevél, ami megkopott a ködös didergésben.

A lány haja szikrázott a reggeli fényben, de ő ezt nem látta. Vakságra ítélte magát. Némaságra nem ítélte magát sajna, tehát szorgosan mondogatta, hogy mi a rossz benne, hogy miért méltatlan, és egyáltalán…

Eszembe jutott gyerekkori házunk pincéje. Egyáltalán nem volt barátságtalan hely, szerettem oda leszaladni zöldségért, almáért. A polcon finom gyümölcsök voltak, a hordóban káposzta. Csak azt a sötét sarkot nem szerettem, ahol a krumpli volt a földre ömlesztve. Tavasz felé a krumplinak sápadt csírái kezdtek nőni, majd ezek a gyenge indák elkezdtek megnyúlni, a fény felé ágaskodni.

Ilyen volt ez a lány is, mint aki sötétben él.

De szerencsére minden tavasszal eljön a sápadt indák ideje. A fáradt krumpligumók  új földbe kerülnek és néhány hét után az erős zöld levelek között, feltűnnek a fehér-rózsaszín krumplivirágok.

Minden helyre áll. Csak kapcsolatba kell kerülni a földdel, vízzel, levegővel, a mindenható energiákkal.

Miért gondolnánk, hogy mi emberek másképpen működünk?

Csak próbáld ki: lépj ki a fényre, emeld arcodat az áldott nap felé és hagyd, hogy sejtjeid felteljenek energiával. Sőt, ölelj át egy fát, vagy feküdj a friss fűre.

Kezdj el újra élni.

És meglátod, hogy a sápatag indák átváltoznak rögvest. Hogy virággá, vagy nünükévé, no, ez már a te döntésed.

Szép vagy vicces – nincs más opció

2013.04.23.

Úgy döntöttem, hogy az emberek, vagy szépek, vagy viccesek. Esetleg mindkettő. Nincs más kategória.

Ez ma történt meg velem, miközben élveztem egy budapesti fürdő minden kényeztetését a napsütésben.  A medencék kékek, a fények szépek és extra szolgáltatásként, a nap lágyan melegítette a talpamat, míg szakavatott kéz masszírozta a hátamat. Mondom, minden MAJDNEM tökéletes volt. A tökéletességhez nem hiányzott valami, hanem pluszban volt jelen. Éspedig az emberek. Nem is túl sokan voltak, hanem túlságosan láttatták magukat. Az éles fényben (úgy láttam…) erősen domborodó hasak, vizenyős tekintetek, megereszkedett combok, erőtlen vállak tolakodtak a látóterembe.

Hírtelen azt éreztem, hogy nem látok egyetlen szép embert sem és elkezdett csúnyább lenni a tavasz.

Gondoltam, nincs mit tenni, bele kell törődni, hogy az emberek (majdnem) ruha nélkül, így tömegesen, sajnos nem túl szépek.

De én nem akartam ezt érezni, nem akartam ilyen tökéletlen világban élni. És, akkor elnevettem magam egy bácsi vicces formájúra sarjadt hatalmas orrán

Így jött az ötletem: elkezdtem viccesnek, vidámnak látni a furcsa formákat. Egyre jobb lett a kedvem és úgy éreztem, mintha egy vidám film statisztája lennék. Én is mosolyogtam, más is mosolygott. A gyerekek fröcsköltek és sikítoztak, egy gyönyörű félvér lány átsuhant a medencék felett, egy pocakos bácsi szeretettel paskolta meg a felesége vállát.

Az emberek szépek voltak és viccesek.

Így már jól éreztem magam.

Elégedetten lebegtem a víz tetején.

Megint rendet raktam a világomban.

Támad a zöldszemű szörny

2013.04.28.

Lehetne jó az élet, de valamiféle démon, valami szemétkedő-kételkedő lény, gyakran oda telepedik a vállunkra. Az egészben az a gáz, hogy pontosan tudjuk, hogy valószínűleg (trendi módon: valszeg), nincs igazunk, és vér-ciki, hogy belenézünk a partnerünk telefonjába. De, az a szemét valami, ott susog a fülünkbe: megcsal, nehogy má… ! Miért kap sms-t este kilenckor, és egyáltalán, miért próbál jó fej lenni, és biztos, hogy hazudott, nem céges dolga volt, nyilván hajt rá valaki, én meg beveszek mindent…

És belenézünk, és vérciki, és ami a csúcs: egyáltalán nem leszünk nyugodtak, attól, amit látunk. Ha semmi gyanús nincs, akkor azért, ha van, akkor pláne.

Mindenképpen pocsékul érezzük magunkat.

Ráadásul, nem tudjuk megállni, hogy ne tegyünk megjegyzést…És, akkor kiderül, hogy mit tettünk. Valójában, támadni akarunk, de ebben a pillanatban legyőzöttek leszünk.

Szánalmas.

Mit lehet tenni?

Első lépésként egy gondolat: bármi van, nem vele van gond!!!

Innen indulhatunk…

A zöldszemű szörny vérszívó pillanatai

2013.04.30.

Társaságban vagyunk. Zene, poharak kézben, itt-ott egymáshoz forduló, figyelő beszélgető emberek. Nevetés. Jól érzem magam és szívesen veszem, hogy mások csinosnak látnak. És akkor meglátok valamit, amit nem kéne látnom. Ő, akivel vagyok, teljes figyelmével odafordul egy nő felé, egész teste kifejezi ezt, hogy tökéletesen élvezi a pillanatot. Dobolni kezd a vér a halántékomban, pattanásig feszülök…hogy meri ezt tenni? A szemem láttára… Úgy érzem, megszégyenítettek, legszívesebben elrohannék, vagy odamennék és felpofoznám, én is megszégyeníteném. Most rendezzek jelenetet? Jól kiröhögnek. Elvonszolom magam a tetthelyig, majd kényszeredett mosollyal kiszakítom Őt onnan, javaslok egy sétát. És neki esek! És zokogok, vagy fagyosan hallgatok (temperamentum kérdése). A legfelháborítóbb az, hogy döbbenten néz rám (van képe hozzá) és azt mondja, hogy „ugyan, hiszen mi csak dumáltunk!”

Nem hiszem el! Nem hiszem el.

Miért nem hiszem el?

Vajon mikor költözött belém, ez a gyilkos bizalmatlanság, aminek a hatására, nem tudom biztonságban érezni magam?

A féltékenységnek nagyon gyakran komoly gyerekkori gyökerei vannak. Előfordulhat például, hogy egyik szülő, úgy próbálta nevelni a gyereket, hogy sűrűn kifejezte elégedetlenségét a teljesítményével, szereplésével kapcsolatosan.

A gyerekben kialakul a „nem vagyok elég jó” alapélmény.

Pedig szeretne jó lenni, hogy szeressék.

Még súlyosabb tud lenni a következmény, ha ez az ellenkező nemű szülő részéről hangzik el és esetleg érinti a gyerek nemi szerepben való megfelelését. „mit pityeregsz? Csak a gyáva fiúk sírnak!” „ Hogy nézel ki? Miért nem próbálsz lánynak látszani?”…Ezer módon lehet rombolni a kialakuló önbecsülést.

Szerencsére,  újra lehet építeni. (Ha tudatosan nekiállsz.)

Kedvenc törött bögréim

2013.05.01.

Ábel, két és fél éves. Két keze közé fogva, nagy figyelemmel hozza az egyik kedves kávésbögrémet. Rám néz, és felém nyújtja. Ő túl gyors, én túl lassú, így a bögre nagyot csattan a nappali kőburkolatán. Nem törik darabokra, csak lepattogzik a pereme. Néz rám, nagy szemekkel.  Megnyugtatom: „Semmi baj, majd ültetünk bele virágot!”

Este veszem kézbe a bögrét újra, és kezdem nézegetni. Eleve furcsa darab, aranyozott pereme van, és rajta egy buta kis festett kép, valami erdei menedékház, „Maria Steinbründl” felirattal. Szuvenír egy ismeretlen helyről, ahol nem voltam és nem is leszek.

Ahogy kezembe fogom, tenyerembe bújtatom, a hideg porcelán élni kezd. Anyukámtól örököltem.

Ő honnan szerezte, nem tudom. Egy időben szenvedéllyel járta a piacok régiség részét. Összegyűjtött egy csomó felesleges tárgyat. Halála után, ez valahogy velem maradt. Sokáig, reggelente, mikor ebből ittam a kávét, akkor velem volt a mosolya, néha a hangját is hallani véltem. Most eltörött. Nem ihatok belőle több kávét. Dobjam ki? A kukába? Nem tudom. Egyelőre felteszem a kedvenc törött bögréim feliratú polcra.

Jó, hogy volt nekem. Jó, hogy annyi szeretetet kaptam attól, aki rám hagyta. Jó, hogy van ilyen polcom.

Vannak pillanatok

2013.05.03.

Vannak pillanatok, amikor csak nézni kell (ki a fejünkből). Hagyni, hogy beszippantson a világ, hogy eggyé váljunk a mindenséggel, hogy részei legyünk annak, ami körbevesz. Amikor a nagy Mi, a fontos és nem a kicsinyke Én. A mai nap éppen alkalmas lehet erre.

Törött bögréim története

2013.05.06.

Ez a bögre maga az idill.

Egyszer csak meguntuk a budapesti lakásunkat és nyakunkba vettük a világot. Meg se álltunk a pusztavacsi erdő széléig. Házunk körül erdő-mező, virágok és őzek voltak. Amig reggel előkészítettem a tojást a rántottához, a párom beugrott az erdőbe néhány gombáért.

Voltak kutyák, cicák, kacsák… És voltak a kisgyerekeink, akik ezekbe a bögrékbe szuszogtak bele reggel, amikor a kemencepadkán kortyolgatták a kakaót. Napközben zsebükbe gyűjtögették a bodobács bogarakat, barátkoztak minden élőlénnyel, és persze mind  gombaszakértővé vált.

Talán öt évet éltünk ott. Életünk gyönyörű öt évét. És, nem emlékszünk a nehézségekre, hogy kezdetben nem volt víz, villany, hogy meg kellet tanuljunk másképpen élni.

A bátorság nem ahhoz kellet, hogy ezeket a dolgokat megéljük. A bátorság ahhoz kellet, hogy kilépjünk a 120 négyzetméteres polgári komfortunkból és merjünk elkezdeni valami egészen újat. Bátorság kellet ahhoz, hogy szembenézzünk a jóakarók helytelenítő véleményével. Bátorság kellett ahhoz, hogy merjük a saját életünket élni.

Sajnálnám, ha nem tettük volna meg és hiányozna ez az életünkből.  Jó emlékezni rá. Jó, hogy ez a bögre is ott van a törött bögréim polcán.

Kit szeretsz a legjobban a világon?

2013.05.08.

Kit szeretsz a legjobban a világon? – kérdi négy éves kislányom édes csacsogó hangon. Szeme tágra nyílik, alsó ajkára ráharap apró fogaival, úgy várja a választ.

Apát szeretem a legjobban a világon – mondom, és a szemébe nézek. – De a szívem tele van szeretettel, és téged is nagyon, nagyon szeretlek.

Mennyire?

Millió – mondom azzal a kifejezéssel, amit ő vezetett be még évekkel ezelőtt.

Apa! – próbálkozik az apjánál. – Kit szeretsz a világon a legjobban?

Az apja ölbe kapja, és összevissza csókolgatja a lányát. Nem válaszol azonnal, dédelgeti, csiklandozza, dicséri.

Milyen gyönyörű lány vagy te, egy tündér. Aranyos tündér. Királylány.

A gyermek nem hagyja magát.

De kit szeretsz a legjobban a világon?

Komolyan akarod tudni? – Az apja elgondolkodik.

Komolyan.

Tudod, Kincsem, amikor megismertem anyukádat, rögtön beleszerettem. Ő lett nekem a legfontosabb ember az egész kerek világon. És annyira szerettük egymást, hogy összeházasodtunk, és megszülettél te, akit mind a ketten nagyon, nagyon szeretünk.

Jobban szereted, mint engem?

Ő az első, te a második. Mindkettőtöket teljes szívemből szeretlek.

A gyermek kissé csalódott. Lekászálódik az apja öléből, arca szomorú, majd megszakad a szívem, ahogy nézem. Félrevonul öt percre emészteni. Öt perc múlva sugárzó arccal rohan hozzám.

Anya, szeretsz engem?

Nagyon! Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek, Kicsim.

Forró vér. Sok szúnyog. Nyári semmiség…

2013.06.21.

Lelassulok a melegtől, nagyon kell figyelnem arra, hogy arra indexeljek, amerre kanyarodok és senki sem lepődik meg azon, hogy harmadszor megyek vissza a gazdaboltba különböző szúnyog-ellenszerekért.

Teljes a fegyverzet: lapocskák, füstölgő spirál, totál támadásra büdös spray és végül új szúnyogháló az ajtókra. Háborús készültségben vagyunk itt a Duna közelében. Mások is háborúznak. Van, aki a Parlamentben, van, aki a nappaliban. Veszekszünk és ilyenkor könnyebben kimondjuk azt, amit nem kéne. Aztán, csak nézünk ki a fejünkből, és nem értjük, hogyan jutottunk ide. Türelmetlenek vagyunk. De van, aki nem.

Barátném mesélte, hogy ma temetésen vett részt, Kaposváron. Katonai tiszteletadás is volt, és azt figyelte, hogy mi lehet a katonákkal, hogy bár teljesen zárt öltözetben állnak mereven (a katonai lelkész ezt még kiegészítette egy palásttal), ennek ellenére egyiknek se indult el a sapkája alól az a bizonyos verejték patakocska.

Mit tudnak, amit én nem? Lehet, hogy jégakku van a hónuk alatt? Kéne egy virtuális jégakku a gondolatainkra is, hogy amikor forró vérrel kiabálnánk, asztalra csapnánk és ajtót csapkodnánk, szóval, akkor hűtsön le valami, hogy ne tegyünk kárt magunkban és másban.

Inkább valami mást kezdjünk a forró vérünkkel… Úgyis folyton zuhanyozni kell, nem?

Mikor csapjam agyon?

2013.05.09.

Van egy mondás, miszerint az unokák Isten ajándékai azért, mert kamaszkorukban nem csaptuk agyon a gyerekeinket.

Néha tényleg elviselhetetlenek a kamaszok. Egy barátommal ülök az autójában. Igyekszünk valahová, amikor megszólal a telefon. A barátom lánya az. Ahogy kiveszem a beszélgetés lényegét, érte kéne menni valahová, és elvinni valahová máshová. Edzésről zongoraórára, vagy aerobicról tattoo-szalonba, mindegy. Érte megyünk.

Amikor megérkezünk, bevágja magát a hátsó ülésre, fülébe fülhallgatót gyömöszöl, és kizárja a külvilágot. Engem is, az apját is. Köszönés, vagy bármiféle kommunikáció nincs, ahogy az apja próbálkozásaira, kérdéseire sincs válasz. Csak fuvart rendelt, nem társaságot. Utazásunk csak nekem tűnik kínosnak, de nem túl hosszú. Kiszáll, és mi folytathatjuk az utunkat. Az apja pedig várja az unokákat. Azt hiszem.

Nyerd meg az életed!

2013.05.11.

“Kedves Tanárnő!

Tegnap elkezdtem olvasni a könyvet és azóta nem tudom letenni. Mintha egy izgalmas regényt olvasnék. Szurkolok a “főhősnek, szurkolok magamnak, szurkolok minden olvasónak” . Azt éreztem, hogy egyenlőre mindent félre kell raknom, ezt az oldalt még elolvasom úgyis olyan jó nagybetűkkel van írva, nem tart sokáig. Az 1 olalból 45 oldal lett. És így megy ez tegnap óta…. Szóval köszönöm!

Tisztelettel: Lencsés Ernő”

 

Én pedig köszönöm a megerősítést, érdemes volt megírni.