A Nyerő Team

 

A napokban felhívott egy sportszakember és megkért, hogy foglalkozzunk néhány sportolójával, akik tehetségesek, nagyszerű eredményeik lehetnek, de szükség van arra, hogy mentálisan is ott legyenek, hogy képesnek higgyék magukat arra, hogy ott lehetnek a csúcson. Megbeszéltük a részleteket, majd diszkréten megjegyezte, hogy arról, hogy a jelzett sportolók pszichológus segítséget vesznek igénybe, nem kell ám tudni senkinek, mert itt Magyarországon még olyan gyanakodva viszonyulnak ehhez a szakemberek.

Nem tudom pontosan, hogy kit értett szakember alatt, edzőt, szakmai igazgatót, mert rövidre zártam, miszerint engem amúgy is szakmai titoktartás kötelez. Amúgy pedig gyakran találkozom ezzel a szemlélettel. Még mindig! Sokat javult ugyan a helyzet. Néha már (nagyon ritkán) egy-egy csúcsra jutott sportoló megemlíti, hogy pszichológus is segített neki, de ez ritka, mint a fehér holló.

Pedig a segítség gyakran elkél(ne).

Vegyünk egy alaphelyzetet: segítséget kér a szülő, mert szerinte nagyon tehetséges a gyereke, már az óvodában is látszott, hogy sokra viheti. Ki is választották, és azóta jár edzésekre. Ám valami nem stimmel, a gyerek „megállt a fejlődésben”.

És az iskola? “Óh, nagyon jó tanuló, (szinte) kitűnő, bármilyen késő is végez az edzéssel, addig nem hagyja abba a tanulást, amíg mindent meg nem tanult százszázalékosan.” Értem. És mit jelent pontosabban, hogy megállt a fejlődésben? Hát, nem megy neki úgy, mint régen. Pontosabban? Mint tavasszal. Kiderül, hogy volt ugyebár a nyári szünet, szegény gyereket azzal büntették, hogy pihenhetett egy keveset, aztán kezdődött az alapozás, és az iskola is, de valahogy a gyerek nem olyan lelkes már. Az is felmerült, hogy abbahagyja a sportot, és odaveszik az a sok év munka.

Értem én, és legnagyobb tisztelettel mondom, hogy értem én, a szülő aggódását. Hiszen nem csak a gyerek, hanem a szülő is beletette magát ebbe a munkába. Ott volt a versenyeken, fuvarozott minden nap, végig izgulta az edzéseket (telefonjával mérte a leúszott időket), a versenyeken pedig tövig rágta a körmét, és belehalt minden kihagyott helyzetbe.

Vajon mi veszett el, és ami elveszett, hol veszett el vajon, melyik kanyarban?

Ma reggel olvastam egy nagyon jó interjút, a nemzetközi szinten sikereket elért híres tornász edzővel, Jordanov Zoltánnal, aki olimpiai sikerekhez segítette a brit csapatot, történelmi érmet szerzett a svájci Giulia Steingruberrel a riói olimpián, és aki 20 év után hazajön, hogy segítse az itthoni utánpótlás nevelését. Ő meséli el ebben az interjúban, hogy az angol sikerek után hívták meg Svájcba. Kezdetben nem ment a versenyzés. Megértette, hogy Svájcban” belenevelik a precizitást már az iskolában a gyerekekbe. A versenyzők mindenáron meg akartak ennek felelni, és a versenyen ez a tény nem felszabadította őket, hanem épp ellenkezőleg, mindenkit lenyomott… Először is önbizalmat kellett adni nekik, utána jöhetett az, hogy higgyenek a közös munkánkban. Mi is sokat fejlődtünk a kint töltött évek alatt.”

Sokféle tanulsága van ennek a pár mondatnak, de most, vegyünk, csak egyet. Azt, hogy a versenyzők meg akarnak felelni az elvárásoknak. Mindenféle elvárásnak. A matektanárénak, az anyukáénak, a nagymamának, (van, ahol a nagymama még keményebben képviseli az elvárt eredményt,) ott van a többi szülő, aki előtt apa nem akar megszégyenülni, és akkor ott vannak a csapattársak (egyéni sportban is), és az edző se kéne csalódjék. Ki tud ekkora elvárás-hátizsákot cipelni a hátán, és közben még ússzon, fusson, vagy gerelyt hajítson?!

Én azt tapasztaltam, hogy a „jó kislányok, jó kisfiuk” ritkán jó versenyzők. Mert a verseny, az túl nagy kockázatot jelent. Egyszerűbb hozni a biztos, a megfelelő eredményt, mint elszakadni a valóságtól, a jelenlévőktől, tán a földtől is, és repülni-repülni, megérkezni úgy, hogy nem is tudom, hogy mi történt közben.

A rendszer részét képező szülő nehezen ismeri fel, hogy hol van a probléma (pl. elvárás hátizsák van a sportoló gyerek hátán). Nem mellesleg azért is, mert vagy ő tette oda, vagy hagyta, hogy más oda tegye. Ilyenkor léphet a képbe az edző, aki felméri a helyzetet és tisztán látja, hogy külső segítségre van szükség. Kedvező esetben javasolja egy pszichológus megkeresését. És még kedvezőbb esetben ezt nem verseny előtt egy héttel teszi, hogy tessék már intravénásan egy kis bátorságot és motivációt adni a sportolónak. Mert, ugyebár az lehetetlen és mindenki számára frusztráló.

A pszichológus, mégiscsak megpróbál valamit tenni (ha már eljöttek) és szóba hozza, hogy esetleg, többször, hamarabb és egyáltalán. Ha kialakul a bizalom a sportolóval, ha elköteleződnek a közös munkára és a sportoló gyerek nem, mint házi feladatot teljesíti a mentális tréning gyakorlatait, hanem tudatosan vezeti önmagát a fejlődésben, akkor elkezd megváltozni a helyzet. Alig vártam, hogy újra jöhessek, hangzik el ilyenkor, és a konzultációra szánt 50 perc nagyon rövidnek tűnik.

Akkor szép ez a történet, ha a pszichológus beáll a sorba. Amikor az érintett stáb tagja, vagy azzá válik. Amikor nem outsider, nem kívülálló, hanem a mindennapoknak is része. Összeáll a Nyerő Négyes! Kialakul az a dreamteam, ahol négyen össze vannak kötve egy láthatatlan fonállal (Internettel, mesengerrel, viberrel, skype-val és postagalabbal), és együtt hoznak létre valami nagyon eredményeset. Senki nem érzi azt, hogy a másik belekontárkodik a munkájába, de megbeszélik, hogy kinek mi a feladata, mi a kompetenciája. Ahol menet közben tanul az edző, tapasztal a pszichológus, okosodik a szülő, és repül, repül a sportoló olyan csúcsokra, aminek elérését önmaga számára soha nem is hitte.

 

 

 

 

Önértékelés, önbizalom, célok

önbizalom, célok

“Én azt szeretném, ha a rajtkövön ugyanakkora hit lenne a sportolóimban, mint amekkora az edzésen van. Időnként hiába szeretném, olykor ez eltűnik. Miért?”

Ha a sportoló elhiszi azt, hogy képes rá, hogy bajnok tud lenni, akkor ebből egy fontos dolog következik: megtanulja a technikát, hozzá teszi a munkaórákat, az erőnlétet, és lépked előre, emelvényről-emelvényre. Ha jó az önértékelése, ha megvan az önbizalma, akkor általában ott a rajtkövön már nincs kérdés.

Léteznek bevált technikák, amelyek segítenek az önbizalom tudatos építésében. Nem bonyolultak, csak ismerni kell őket és gyakorolni, naponta és tudatosan. Később már rutinból is megy. Mint a fogmosás.

Szeretném azt hinni, hogy minden szülő a legjobbat szeretné a gyermekének. Hogy érvényesüljön, hogy a tehetsége felszínre kerüljön, hogy hatékony legyen, hogy ügyes legyen, és végső soron azt, hogy boldog legyen. A sportoló gyerekek szülei különösen benne vannak ebben a folyamatban, hiszen naponta hozzáteszik a maguk idejét, pénzét, energiáját az edző és a sportoló munkájához. De hogy lehet a legjobban segíteni?

Tudjuk, hogy minden fejben dől el, de hogy lehet abban segíteni, hogy a jó irányba történjék mindez? Milyen biztatás segít, és mely szavak mérgeznek, milyen hozzáállás árt? Az un car-coaching egy új szakmai kifejezés. Magyarul egyszerűen azt a helyzetet jelenti, amikor verseny (vagy edzés) után a szülők elmondják, hogy valójában mit kellett volna tenni ott a vízben, vagy más esetben a pályán. Ha már úszni (futni, rúgni, stb. a versenyben részt venni) nem tudtak, legalább elmondják. Egyúttal megszabadulnak a nagy feszültségtől, ami nézőként bennük maradt. Leginkább erről van szó: megszabadulni a feszültségtől.

Léteznek jól bevált technikák, amelyek segítenek a szülőknek is abban, hogy milyen módon építsék a gyermekük önbizalmát. Nem bonyolultak, csak ismerni kell őket és gyakorolni, naponta és tudatosan. Később már rutinból is megy. Mint a fogmosás.

A Jövő Bajnokai kiemelt program keretében, „A Nyerő Hármas; sportoló – edző – szülő”  című könyv szerzői és egyben mentál-trénerei ezeket a tapasztalatokat és technikákat osztják meg a meghirdetett időpontban, külön az edzők és szülők, és külön a sportoló gyerekek csoportja számára.

(a program más sportágak részére is megrendelhető)

Egy levél, aminek bármelyik író nagyon örülne. Köszönjük…

Tisztelt Zoltán!

Ha megenged egy pár gondolatot a könyvel kapcsolatban…. Nehéz olvasmány, mivel nagyon lassan haladok az olvasással, hetek óta olvasom és az 55. oldalon tartok. Ennek elsődlegesen az az oka, hogy sokszor egy új oldal/fejezet elolvasása után napokat töprengek, hogy sikerüljön felfognom, megemésztenem, magamévá tennem a mondanivalót.

Úgy érzem magam olvasás közben, mint érezhette magát anno az ősember, mikor éjszaka kiment a barlangból kóborolni és egy villám egy pillanatra fénybe borította az égboltot. Fantasztikus ez a könyv!

A mondanivaló, a tartalom, a stílus…. fogadja a legmélyebb gratulációm! Valóban sikerült olyan irományt létrehozni, ami megváltoztathat egy életet és látásmódot.

Nehéz olvasmány tehát, mert lassan haladok ,de minden percét élvezem és sajnálom, ha 1 oldallal is közelebb vagyok a végéhez. Rengeteg olyan belső kérdésemre kaptam választ belőle, amire eddig soha. Úgy gondolom, legalább 2X-3X el kell olvasnom, mire valóban meg fogom tudni emészteni a tartalmat. Ezt a könyvet MINDEN élsportoló gyermek szülőjének és edzőjének kötelező lenne elolvasni. Tisztelettel: D.D.

A vezető

Főhadiszállás! (Huszonöt éves emlék)

Csapatot csinálok. Harcosok érkeznek: jelentenek. Elbuknak, győznek. Győznek, győznek, győznek. Hírnév, babér, elismerés övezi őket.

Ide tartozni: jutalom. Ide tartozni: kegy. Ide tartozni: irigyelt pozíció.

Zsongás van, az emberek arousal szintje magas. Nagyon magas. Nem alszanak, rohannak. Mindenki 200 százalékkal többet teljesít, mint bármikor. Az emberek jobbak. Jobbá válnak, jobbak lesznek. Mindenki figyel mindenkire, csapattá válnak.

Szeretik egymást, büszkék egymásra, ISZONYATOSAN BÜSZKÉK. Tudják, hogy jobbak, és ezt mások is elismerik. Nincs kétség.

Én csak egy pont vagyok, ahonnan kiindulnak a vonalak, és ahová visszatérnek. Fontosnak látszom, mert ez a szerepem, enélkül nem térnének hozzám vissza, elvesznének valahol.  Nincs hova máshova!

Ám a dolog lényege, hogy ők a fontosak. Ők a jók, ők a bajnokok. És ezt tudják. Tudniuk kell. Egymásról is, saját magukról is. Nekem csak az a dolgom, hogy ezt tudják. A képesség az övék.

Főhadiszállás.

Apró csatákat vívnak meg és sorra befutnak a hírek. Én csak összesítem. Veszteségek nincsenek, de nem csak a rekordokat tartom számon. az apró győzelmek ugyanakkora sikerek, mint a nagyok. A SIKER nem mennyiségi kérdés.

Aki elvész, megsiratjuk. Elveszett. Számunkra veszett el, a mi veszteségünk. Ő azt hiheti, hogy van másik világ, mi tudjuk, hogy nincs. Csak ez a világ van, itt kell győzni.

Hozzánk tartozol.

Nem ígérem, hogy könnyű lesz, talán piszok nehéz lesz. Fájni fog és te ordítani fogsz. Hát ordíts! Ordíts, ha így könnyebb elviselni, de ne akard, hogy könnyebb legyen! NE AKARD, HOGY KÖNNYEBB LEGYEN! Azt akard, hogy sikerüljön! CSAK A SIKERT AKARD! Mindegy, mekkora sikert: sikert. A siker nem mennyiségi kérdés.

 

 

Ha szereted a sportot, becsüld a sportolót!

Azért is szeretjük a Szülők Akadémiája programokat, mert rendszeresen kerülnek elő lényegbevágó kérdések, olykor gondolkozási bakik is, amiktől nem árt megszabadulni. És ezek a kérdések ezeken a programokon megbeszélhetők. Mint legutóbb is.

Arról meséltünk, hogy részt vettünk egy labdarúgó akadémia által szervetett nagyszerű rendezvényen, ahol olimpiai bajnokok tartottak őszinte, és roppant lelkesítő előadásokat. Felemelő volt látni, ahogy a szünetben a gyerekek nyüzsögtek a nagyemberek körül, és figyelni, azok milyen szeretettel viszonyulnak hozzájuk.

  • A szünet után néhány labdarúgó Ikon következett… – itt tartottunk, amikor közbevágott valaki.
  • Labdarúgó ikon? – A hangja gúnyos volt, magabiztos és lekezelő.

Jobbnak tűnt hallgatni, átsiklani a dolgon, a konfrontáció nem a legjobb módszer egy előadáson, de Hajnalka mégsem állta meg.

  • Ön szerint nincs ilyen?
  • A labdarúgásban nincs – nevetett. – Nálunk vannak ikonok, de a labdarúgásban nincsenek.

Hajnalka egy pillanatig szó nélkül állt, aztán csendesen elmondta a véleményét. Történetesen együtt dolgozunk néhány száz fiatal labdarúgóval, akik többsége a legjobb tudása szerint belead mindent, ami telik tőle. A fiatalságát, a szabadidejét, az energiát fekteti olyasmibe, amiben hisz, amit szeret. Töri magát, edz, kinn van a pályán forró nyárban, csakúgy, mint dermesztő téli estéken. A legtöbbjükből nem lesz sportikon, de hajtja őket valami belülről. akárcsak a szüleiket, akik ott toporognak a pályák szélén csakúgy, mint más szülők a medence szélén, vagy rideg folyosókon, várókban. És együtt dolgozunk néhány tucat becsületes, törekvő edzővel, aki át akarja adni a tudását, és néhányuknak ez sikerül is.

Néhány perc csönd, azután az előadás folytatódott. Arról beszélt, hogy ha összefognánk sportolók, edzők, szülők, akkor ez valóban Nyerő Hármas lehetne. Ha többet foglalkoznánk azzal, hogyan bíztassuk, hogyan segítsük, támogassuk egymást, jobban menne a dolog. Akkor nem energiákat vennénk el, hanem energiát szabadítanánk fel. Önmagunkban, egymásban és a gyerekekben is.

Oly kevésen múlik. Nem mindegy, hogy megvetéssel, beszélek a másikról, a másikkal, olykor a saját gyerekem teljesítményéről, hogy kritikusan fordulok felé, hogy támadom, vagy érezheti a támogató jelenlétemet, azt legalább, hogy megbecsülöm az erőfeszítéseit.

Ha ez a hozzáállás általánossá válhatna a sportéletben…

Az optimális szellemi állapot kialakításának az első lépése az, hogy uralni tudom az arousal szintemet, azaz a indulataimat, érzelmeimet. Azt gondoljuk, hogy ezt nem csupán a versenyzőktől, a gyerekeinktől kell elvárjuk, hanem önmagunktól: szülőktől, edzőktől, sportvezetőktől egyaránt. Aztán van, akinek sikerül, van, akinek nem. Ces’t la vie.

 

Légy bajnok!

Sikeres sportolók és az utánpótlás!

Berki Krisztián, Gyurta Dániel, Kiss László és Erőss Károly életútját, kihívásait és tanácsait hallgathatta meg az UTE Labdarúgó Akadémiai közönsége: edzők, sportolók, szülők. Az új, hagyományteremtő kezdeményezés címe: “Légy bajnok!” Úgy legyen!

A Nyerő Hármas koncepció

A sportnak különleges jelentősége van napjainkban. Különleges világ. Nem számít, honnan jöttél, egyetlen dolog számít: hová tartasz?

Emlékszem, amikor először mentem le a pályára, kisétáltam egy edzésre, és beszélgetni kezdtem az edzővel. A tízévesekből álló csapat éppen akkor érkezett, most láttak engem először. Egyenként odajöttek hozzám, a szembe néztek, kézfogásra nyújtották a kezüket, és bemutatkoztak. Aztán mentek a dolgukra, pár perc múlva elkezdődött az edzés.

Azóta eltelt néhány esztendő, és szemmel tartom ezeket a fiúkat, fontos nekem, mit kezdenek a tehetségükkel, végeredményben az életükkel. Szeretnék hatással lenni mindegyikre, megmutatni a helyes utat, ott lenni a fájdalmaiknál, és a győzelmeiknél, de mindez illúzió. Nem ez a pszichológus dolga, nem ez a mentáltréner dolga. Az, hogy egy sportolót milyen hatások érik, ahogy telnek a napok, a hetek, hónapok, évek, nem tudjuk meghatározni.

Nem tudjuk megakadályozni, hogy téves döntések szülessenek, hogy aggodalmak, félelmek, bizonytalanság lopózzék be a gondolkodásába, érzelmeibe. Gyakran még arra sincs esélyünk, hogy közömbösítsük ezek hatását.

Nem baj. A sportolók eredményeit nem a pszichológusok munkája határozza meg elsősorban. Fontos a közös mentális munka, ha lehetőség van rá, de fontosabb a szülővel és az edzővel való kapcsolat, és ezek egymással való kapcsolata. Hármas kötés. A Nyerő Hármas.

Az álom. Talán mindenkiben él egy vagy több kép arról, hogy mivé szeretne válni, hová akar eljutni élete során. Milyen helyzetbe, körülmények közé, milyen eredményt akar elérni, hogyan tekintsen rá a világ. Álmodozunk, és többé-kevésbé hiszünk is abban, hogy az álom valóra válhat. Három éves korunkig mindenképpen, aztán ez az álom megfakul, elszürkül, megtelik realitással. És a valódi realitás az, amiben hiszünk, amiben hinni tudunk. Aki elveszíti a hitét abban, hogy nagyszerű lesz az élete, aki megalkuszik a középszerűséggel, az nem válik bajnokká. Nem is törekszik rá. Aki nem meri örömmel, hittel magasra tenni a lécet, az inkább az akadályok kerülgetésében fejlődik. A túlélésben. A jövőbe vetett hit megőrzéséhez, fejlesztéséhez tud nagyban hozzájárulni a szülő. A szülő hite olyan a gyerek számára, mint a napsütés.

Az edző jövőképe ugyancsak meghatározó. Az edző szava szent. Ha egy edző azt hiteti el a gyerekkel, hogy esélytelen, az komoly problémák forrása. Ám ha közvetíteni tudja a bizalmat… az én edzőm egy napon megmérte a magasságomat a földtől a csípőmig. Azt mondta, pontosan annyi, mint a világcsúcstartó gátfutóé. Azt mondta, ha megtanulok gátazni, ki sem tudok majd esni a válogatottból. Ez ősszel volt. Tavasszal én vezettem az országos ifjúsági ranglistát. Már az első verseny után.

Az énkép a jelen. Azt tartalmazza, milyennek látom önmagam. Azt is tartalmazza, hogy mit gondolok arról, mások hogyan látnak engem. Az énkép egy hiedelemrendszer. Arról szól, hogy mit hittem el magamról, és arról is, hogy mire koncentrálok a tulajdonságaim közül.

Az énképnek semmi köze sincs a valósághoz, csupán annyiban, hogy olyanná válunk, amilyennek hisszük magunkat. Aki pechesnek hiszi magát, azt elkerüli a szerencse. Aki azt állítja, hogy neki semmi sem sikerül, az vesztessé is fog válni. Az énkép kialakításában elsődleges szerepe van a környezetnek. Talán nem nehéz belátni, hogy mennyit tehet egy szülő azért, hogy a gyermeke milyennek látja önmagát. Mennyit tehet akár azért, hogy ellensúlyozza mások esetleg negatív hatásait. És mennyit árt néhány szülő egy-egy meggondolatlan kijelentéssel akár, ami mérgében csúszott ki a száján… A kapcsolatokban és a helyzetekben időnként felgyülemlő feszültség a kommunikációban jelenik meg. A verbális és a nonverbális kommunikációban egyaránt. Magyarul: mondunk néha olyasmit, amit nem kellett volna, vagy ha nem is mondjuk ki, látszik rajtunk, mit is gondolunk éppen.

Tudjuk mérni az önbecsülést, és mérjük is. A tapasztalatunk az, hogy minden sportoló (és nem csupán a sportolók) kevesebbre értékeli önmagát, mint amennyit valójában ér. Ismerek olyan olimpikont, aki nem gondolja, hogy képes lenne döntőbe kerülni az olimpián. Saját magát nem képes elképzelni a döntőben. Ismerek viszont olimpiai bajnokot, aki mesélte, hogy a döntő résztvevőit a start előtt összegyűjtik egy szobába, ahol az utolsó vizsgálatok zajlanak, és szerinte az, hogy ki győz, már ott a szobában eldől. Szerinte ő azért tudott (nem egyszer) győzni, mert úgy nézett a többiekre, mint akik mögötte fognak végezni. Nos, ez az önbecsülés az, aminek ki kell alakulnia ahhoz, hogy bajnokká váljék valaki. Ennek alakítása természetesen elsődlegesen a sportoló dolga, de sokat használhat (vagy éppen árthat) a szülő és természetesen az edző. Ah ez a három résztvevő együttműködik a győzelem érdekében, a győzelem nemigen maradhat el.

Hogyan szeressem? – A kinyilvánított szeretet hídja

Ha baj van a kamasszal

Bajban vagyok, mintha nem is az én gyerekem lenne, annyira megváltozott, mondja kétségbeesetten a 14 éves kislány anyukája. Csavarog, dohányzik, szerintem isznak is, és bármit mondok, lepereg róla. Csak veszekszünk, jobban mondva én üvöltözöm vele, ő vállat von, vagy bevonul a szobájába, becsapja az ajtaját maga mögött. Napnál is világosabb, hogy én vagyok a legfőbb ellensége. Nagyon féltem őt, hogy bajba kerül.

Tudom, hogy milyen nehéz ez. Tényleg, olyan, mintha minden elmúlt volna a gyerek viselkedésében, amit annyi éven keresztül megtanítottunk, amit „bele neveltünk”. De mégis van remény. Buda Béla azt írja az Empátia c könyvében, hogy kamaszkorban az empátia olyan, mint a búvópatak. Eltűnik, de a kamaszkor végén visszatér, vagyis visszaváltozik a gyerekünk.

Mit lehet ilyenkor tenni? Ez mindig helyzetfüggő. Más lehetőségek vannak, ha ép családban él a kamasz gyerek és más, ha elváltak a szülők. Mert pl. az utóbbi esetben, szinte rutin megoldás, hogy fogja a hátizsákját és sértetten elvonul a másik szülőhöz. ( Arról nem is szólva, hogy ez milyen kiváló lehetőség az elvált szülők számára, a harcok folytatására…)

Egy dolgot mindenképpen meg kell tenni: esélyt adni a visszatérésre, előkészíteni a hidat. Nem azt várom, hogy mikor tér vissza bűnbánó arccal és lehajtott fejjel, hanem azt a hidat, amin én is elébe tudok menni, és valahol találkozunk. Ez a híd a kinyilvánított szeretet hídja.

Egy óvodás gyerek, ha mérges, ha kiabál a szülő, akkor azt hiszi, hogy őt már nem szeretik, mert rossz fát tett a tűzre. Ezért nagyon fontos, hogy már ebben a korban kezdjük tudatosítani benne, hogy ha rosszat tesz, és én mérges vagyok, akkor is szeretem. Mindig szeretem. Muszáj visszakérdezni a három évesnél is, hogy ugye tudod, hogy ha mérges vagyok rád, akkor is szeretlek? Ezt a nyomot kell újra és újra megerősíteni később is.

Néha, ha baj van a kamasszal, nincs is más lehetőségünk, mint visszatérni az alapkőhöz: bármi van, én szeretlek! Nem értek egyet azzal, amit csinálsz, nem támogatom a helytelen viselkedést, de ezzel együtt szeretlek.

Arra van nagy szükségem nekem, az aggódó szülőnek, hogy maradjon meg a bizalom az elténfergett gyerekemmel. Hogy ha tényleg bajban van, bármilyen bajban, akkor engem, a szülőt hívjon fel abban a biztos tudatban, hogy jövök és segítek. Ne attól féljen, hogy Úristen, az anyám leordítja a fejem, vagy mit szól az anyám, ha megtudja mibe keveredtem. Gyakran e miatt a képzelt reakció miatt nem szól, inkább egy másik, ugyanolyan eltévedt kamaszra bízza magát.

Szükség van az őszinte ölelésre, akkor is, ha büdös a cigitől, vagy az alkoholtól akár. És megint ki kell mondanom, mint ovis korában, hogy ugye tudod, hogy szeretlek, akkor is, ha mérges vagyok rád! Ez a legfontosabb, amit tudnia kell.

A döntés

Egy kicsit távolról kell indulnom, de az utolsó bekezdéseknek enélkül nincsen értelme.

Amikor abba akarod hagyni a dohányzást (például), akkor szeretnél valami változást az életedben. Tudod, hogy a dohányzás káros az egészségedre, és ezt nem akarod, vagy tudod, hogy családodat zavarja a mindent átható bagószag, és nem szeretnél te lenni a kellemetlenség forrása. Tudod, hogy a cigaretta sokba kerül, és lenne más helye is az elfüstölt pénznek. Változtatni akarsz. De mégsem teszed. Álmodozol a változásról, de marad minden a régiben.

Tudod, mi hiányzik ilyenkor? Egy döntés. Kell egy döntés. A döntés egy olyan elhatározás, amikor magadnak kötelezed el önmagad. A cselekvés megfelelő belső motivációt igényel, és ha nincs meg ez a visszavonhatatlan elhatározás, akkor nincs meg a belső motiváció sem.

Sokan nem mernek dönteni, mert tudják, hogy akkor bizonyos cselekvési gyakorlatot meg kell változtatni. Sokan tudják, hogy mit kellene tenniük, hogyan kéne cselekedniük ahhoz, hogy megváltozzanak a dolgok. Csak erejük nincs hozzá. Mert tudják, hogy a változás feszültséggel jár, és ezzel a feszültséggel olykor nagyon kellemetlen szembenézni. Nem akarom a kellemetlenséget.

Nos, ezért kell a döntés. arról, hogy elviselem a kellemetlenséget is. Nem csak addig változom, amíg az örömöt okoz, hanem akkor is, ha küzdenem kell érte, ha fáj, ha úgy érzem, nem éri meg.

Sokan elolvassák a Nyerő hármas című könyvünket, tetszik is nekik, egyet is értenek az elvekkel, de amikor cselekvésre kerül a sor, nem állnak starthoz.

Tudod, vannak olyan emberek is, akiknek pedig a döntése nem ér semmit. Vagy nem sokat. Ami végül is ugyanaz. Akik fellelkesülnek valamin, belefognak, megcélozzák a csillagos eget, aztán lelohadnak. „Mindent, vagy semmit!” – mondják, és a semmit választják, mert a mindenhez képest annak van realitása. Itt a döntés hiányzik. Nem döntötték, hogy végigmennek az úton. Emlékszem, amikor Csíkszeredában éltünk néhány évig. Mínusz húsz fok volt, és néhány rokonom látogatóba jött hozzánk. Azt mondták, megnézik a várost. Sétálnak egyet. El is indultak, de öt perc múlva otthon voltak megint. Hideg van, mondták. É néhány nap múlva hazautaztak úgy, hogy semmit sem láttak a városból.

A rosszabb az, amikor a saját magadnak adott szavad értéktelen. Amikor azt sem tartod be, amit saját magadnak fogadtál. Amikor önmagadat tartod értéktelennek, érdemtelennek. A kérdés, melyik vagy te?

Hajlandó vagy-e döntést hozni, és képes vagy-e betartani azt? Mert ezen múlik minden.

Hajlandó vagy-e döntést hozni, hogy abbahagyod a dohányzást, ha erre vágysz, ha szükségét érzed, és hajlandó vagy-e elviselni a feszültséget?

Ha edző vagy, és bosszant a sportoló sorozatos kudarca, ha bosszant a viselkedése, hozzáállása, az is okozhat feszültséget. Ha szülő vagy, és a sportoló a te gyereked, ugyanez a helyzet. Bosszant, feszültséget okoz. Ilyenkor mit kezdesz a feszültséggel?

Hajlandó vagy-e változni? Hajlandó vagy-e dönteni?

A többi következmény.

Nem jelent meg!

Nem jelent meg!

Még nem jelent meg Kalamár Hajnalka és Kabarcz Zoltán új könyve, a Szülők Akadémiája, igazából még meg sem írták, valójában csak most kezdtek bele a téma méltó megformázásának. Ám már most az elején komoly dilemma elé kerültek.

Felvállalhatják-e az a gondolatot, hogy érdemes kiaknázni a tehetségben rejlő lehetőségeket? Szabad-e arról beszélni, hogy megéri kockázatot vállalni? Szabad-e elhitetni egy gyerekkel, hogy tehetséges? Szabad-e elhitetni valakivel, hogy valóra válthatja az álmait, hogy lehetnek álmai egyáltalán?

Mind gyakrabban hallunk olyan véleményeket, hogy meg kell védeni a gyereket a csalódástól! Ne tegyük túl magasra a lécet, ne legyenek elvárásaink! Inkább legyen középszerű, de boldog! Mi magunk nem tudunk ezzel azonosulni, de lehet, hogy tévedünk. Talán az óvatosaknak van igazuk?

Hiszen a siker fáradsággal jár. Küzdelemmel. Olykor vérrel, verítékkel. Könnyekkel! Nem túl nagy ár ez a sikerért? Nem túl nagy ár, azért a kétes értékű önbecsülésért, amit a siker okoz? Nem túl nagy ár a megélt életért?

https://www.facebook.com/nsonline/videos/10155963419756941/