Ha szereted a sportot, becsüld a sportolót!

Azért is szeretjük a Szülők Akadémiája programokat, mert rendszeresen kerülnek elő lényegbevágó kérdések, olykor gondolkozási bakik is, amiktől nem árt megszabadulni. És ezek a kérdések ezeken a programokon megbeszélhetők. Mint legutóbb is.

Arról meséltünk, hogy részt vettünk egy labdarúgó akadémia által szervetett nagyszerű rendezvényen, ahol olimpiai bajnokok tartottak őszinte, és roppant lelkesítő előadásokat. Felemelő volt látni, ahogy a szünetben a gyerekek nyüzsögtek a nagyemberek körül, és figyelni, azok milyen szeretettel viszonyulnak hozzájuk.

  • A szünet után néhány labdarúgó Ikon következett… – itt tartottunk, amikor közbevágott valaki.
  • Labdarúgó ikon? – A hangja gúnyos volt, magabiztos és lekezelő.

Jobbnak tűnt hallgatni, átsiklani a dolgon, a konfrontáció nem a legjobb módszer egy előadáson, de Hajnalka mégsem állta meg.

  • Ön szerint nincs ilyen?
  • A labdarúgásban nincs – nevetett. – Nálunk vannak ikonok, de a labdarúgásban nincsenek.

Hajnalka egy pillanatig szó nélkül állt, aztán csendesen elmondta a véleményét. Történetesen együtt dolgozunk néhány száz fiatal labdarúgóval, akik többsége a legjobb tudása szerint belead mindent, ami telik tőle. A fiatalságát, a szabadidejét, az energiát fekteti olyasmibe, amiben hisz, amit szeret. Töri magát, edz, kinn van a pályán forró nyárban, csakúgy, mint dermesztő téli estéken. A legtöbbjükből nem lesz sportikon, de hajtja őket valami belülről. akárcsak a szüleiket, akik ott toporognak a pályák szélén csakúgy, mint más szülők a medence szélén, vagy rideg folyosókon, várókban. És együtt dolgozunk néhány tucat becsületes, törekvő edzővel, aki át akarja adni a tudását, és néhányuknak ez sikerül is.

Néhány perc csönd, azután az előadás folytatódott. Arról beszélt, hogy ha összefognánk sportolók, edzők, szülők, akkor ez valóban Nyerő Hármas lehetne. Ha többet foglalkoznánk azzal, hogyan bíztassuk, hogyan segítsük, támogassuk egymást, jobban menne a dolog. Akkor nem energiákat vennénk el, hanem energiát szabadítanánk fel. Önmagunkban, egymásban és a gyerekekben is.

Oly kevésen múlik. Nem mindegy, hogy megvetéssel, beszélek a másikról, a másikkal, olykor a saját gyerekem teljesítményéről, hogy kritikusan fordulok felé, hogy támadom, vagy érezheti a támogató jelenlétemet, azt legalább, hogy megbecsülöm az erőfeszítéseit.

Ha ez a hozzáállás általánossá válhatna a sportéletben…

Az optimális szellemi állapot kialakításának az első lépése az, hogy uralni tudom az arousal szintemet, azaz a indulataimat, érzelmeimet. Azt gondoljuk, hogy ezt nem csupán a versenyzőktől, a gyerekeinktől kell elvárjuk, hanem önmagunktól: szülőktől, edzőktől, sportvezetőktől egyaránt. Aztán van, akinek sikerül, van, akinek nem. Ces’t la vie.

 

Légy bajnok!

Sikeres sportolók és az utánpótlás!

Berki Krisztián, Gyurta Dániel, Kiss László és Erőss Károly életútját, kihívásait és tanácsait hallgathatta meg az UTE Labdarúgó Akadémiai közönsége: edzők, sportolók, szülők. Az új, hagyományteremtő kezdeményezés címe: “Légy bajnok!” Úgy legyen!

A Nyerő Hármas koncepció

A sportnak különleges jelentősége van napjainkban. Különleges világ. Nem számít, honnan jöttél, egyetlen dolog számít: hová tartasz?

Emlékszem, amikor először mentem le a pályára, kisétáltam egy edzésre, és beszélgetni kezdtem az edzővel. A tízévesekből álló csapat éppen akkor érkezett, most láttak engem először. Egyenként odajöttek hozzám, a szembe néztek, kézfogásra nyújtották a kezüket, és bemutatkoztak. Aztán mentek a dolgukra, pár perc múlva elkezdődött az edzés.

Azóta eltelt néhány esztendő, és szemmel tartom ezeket a fiúkat, fontos nekem, mit kezdenek a tehetségükkel, végeredményben az életükkel. Szeretnék hatással lenni mindegyikre, megmutatni a helyes utat, ott lenni a fájdalmaiknál, és a győzelmeiknél, de mindez illúzió. Nem ez a pszichológus dolga, nem ez a mentáltréner dolga. Az, hogy egy sportolót milyen hatások érik, ahogy telnek a napok, a hetek, hónapok, évek, nem tudjuk meghatározni.

Nem tudjuk megakadályozni, hogy téves döntések szülessenek, hogy aggodalmak, félelmek, bizonytalanság lopózzék be a gondolkodásába, érzelmeibe. Gyakran még arra sincs esélyünk, hogy közömbösítsük ezek hatását.

Nem baj. A sportolók eredményeit nem a pszichológusok munkája határozza meg elsősorban. Fontos a közös mentális munka, ha lehetőség van rá, de fontosabb a szülővel és az edzővel való kapcsolat, és ezek egymással való kapcsolata. Hármas kötés. A Nyerő Hármas.

Az álom. Talán mindenkiben él egy vagy több kép arról, hogy mivé szeretne válni, hová akar eljutni élete során. Milyen helyzetbe, körülmények közé, milyen eredményt akar elérni, hogyan tekintsen rá a világ. Álmodozunk, és többé-kevésbé hiszünk is abban, hogy az álom valóra válhat. Három éves korunkig mindenképpen, aztán ez az álom megfakul, elszürkül, megtelik realitással. És a valódi realitás az, amiben hiszünk, amiben hinni tudunk. Aki elveszíti a hitét abban, hogy nagyszerű lesz az élete, aki megalkuszik a középszerűséggel, az nem válik bajnokká. Nem is törekszik rá. Aki nem meri örömmel, hittel magasra tenni a lécet, az inkább az akadályok kerülgetésében fejlődik. A túlélésben. A jövőbe vetett hit megőrzéséhez, fejlesztéséhez tud nagyban hozzájárulni a szülő. A szülő hite olyan a gyerek számára, mint a napsütés.

Az edző jövőképe ugyancsak meghatározó. Az edző szava szent. Ha egy edző azt hiteti el a gyerekkel, hogy esélytelen, az komoly problémák forrása. Ám ha közvetíteni tudja a bizalmat… az én edzőm egy napon megmérte a magasságomat a földtől a csípőmig. Azt mondta, pontosan annyi, mint a világcsúcstartó gátfutóé. Azt mondta, ha megtanulok gátazni, ki sem tudok majd esni a válogatottból. Ez ősszel volt. Tavasszal én vezettem az országos ifjúsági ranglistát. Már az első verseny után.

Az énkép a jelen. Azt tartalmazza, milyennek látom önmagam. Azt is tartalmazza, hogy mit gondolok arról, mások hogyan látnak engem. Az énkép egy hiedelemrendszer. Arról szól, hogy mit hittem el magamról, és arról is, hogy mire koncentrálok a tulajdonságaim közül.

Az énképnek semmi köze sincs a valósághoz, csupán annyiban, hogy olyanná válunk, amilyennek hisszük magunkat. Aki pechesnek hiszi magát, azt elkerüli a szerencse. Aki azt állítja, hogy neki semmi sem sikerül, az vesztessé is fog válni. Az énkép kialakításában elsődleges szerepe van a környezetnek. Talán nem nehéz belátni, hogy mennyit tehet egy szülő azért, hogy a gyermeke milyennek látja önmagát. Mennyit tehet akár azért, hogy ellensúlyozza mások esetleg negatív hatásait. És mennyit árt néhány szülő egy-egy meggondolatlan kijelentéssel akár, ami mérgében csúszott ki a száján… A kapcsolatokban és a helyzetekben időnként felgyülemlő feszültség a kommunikációban jelenik meg. A verbális és a nonverbális kommunikációban egyaránt. Magyarul: mondunk néha olyasmit, amit nem kellett volna, vagy ha nem is mondjuk ki, látszik rajtunk, mit is gondolunk éppen.

Tudjuk mérni az önbecsülést, és mérjük is. A tapasztalatunk az, hogy minden sportoló (és nem csupán a sportolók) kevesebbre értékeli önmagát, mint amennyit valójában ér. Ismerek olyan olimpikont, aki nem gondolja, hogy képes lenne döntőbe kerülni az olimpián. Saját magát nem képes elképzelni a döntőben. Ismerek viszont olimpiai bajnokot, aki mesélte, hogy a döntő résztvevőit a start előtt összegyűjtik egy szobába, ahol az utolsó vizsgálatok zajlanak, és szerinte az, hogy ki győz, már ott a szobában eldől. Szerinte ő azért tudott (nem egyszer) győzni, mert úgy nézett a többiekre, mint akik mögötte fognak végezni. Nos, ez az önbecsülés az, aminek ki kell alakulnia ahhoz, hogy bajnokká váljék valaki. Ennek alakítása természetesen elsődlegesen a sportoló dolga, de sokat használhat (vagy éppen árthat) a szülő és természetesen az edző. Ah ez a három résztvevő együttműködik a győzelem érdekében, a győzelem nemigen maradhat el.

Hogyan szeressem? – A kinyilvánított szeretet hídja

Ha baj van a kamasszal

Bajban vagyok, mintha nem is az én gyerekem lenne, annyira megváltozott, mondja kétségbeesetten a 14 éves kislány anyukája. Csavarog, dohányzik, szerintem isznak is, és bármit mondok, lepereg róla. Csak veszekszünk, jobban mondva én üvöltözöm vele, ő vállat von, vagy bevonul a szobájába, becsapja az ajtaját maga mögött. Napnál is világosabb, hogy én vagyok a legfőbb ellensége. Nagyon féltem őt, hogy bajba kerül.

Tudom, hogy milyen nehéz ez. Tényleg, olyan, mintha minden elmúlt volna a gyerek viselkedésében, amit annyi éven keresztül megtanítottunk, amit „bele neveltünk”. De mégis van remény. Buda Béla azt írja az Empátia c könyvében, hogy kamaszkorban az empátia olyan, mint a búvópatak. Eltűnik, de a kamaszkor végén visszatér, vagyis visszaváltozik a gyerekünk.

Mit lehet ilyenkor tenni? Ez mindig helyzetfüggő. Más lehetőségek vannak, ha ép családban él a kamasz gyerek és más, ha elváltak a szülők. Mert pl. az utóbbi esetben, szinte rutin megoldás, hogy fogja a hátizsákját és sértetten elvonul a másik szülőhöz. ( Arról nem is szólva, hogy ez milyen kiváló lehetőség az elvált szülők számára, a harcok folytatására…)

Egy dolgot mindenképpen meg kell tenni: esélyt adni a visszatérésre, előkészíteni a hidat. Nem azt várom, hogy mikor tér vissza bűnbánó arccal és lehajtott fejjel, hanem azt a hidat, amin én is elébe tudok menni, és valahol találkozunk. Ez a híd a kinyilvánított szeretet hídja.

Egy óvodás gyerek, ha mérges, ha kiabál a szülő, akkor azt hiszi, hogy őt már nem szeretik, mert rossz fát tett a tűzre. Ezért nagyon fontos, hogy már ebben a korban kezdjük tudatosítani benne, hogy ha rosszat tesz, és én mérges vagyok, akkor is szeretem. Mindig szeretem. Muszáj visszakérdezni a három évesnél is, hogy ugye tudod, hogy ha mérges vagyok rád, akkor is szeretlek? Ezt a nyomot kell újra és újra megerősíteni később is.

Néha, ha baj van a kamasszal, nincs is más lehetőségünk, mint visszatérni az alapkőhöz: bármi van, én szeretlek! Nem értek egyet azzal, amit csinálsz, nem támogatom a helytelen viselkedést, de ezzel együtt szeretlek.

Arra van nagy szükségem nekem, az aggódó szülőnek, hogy maradjon meg a bizalom az elténfergett gyerekemmel. Hogy ha tényleg bajban van, bármilyen bajban, akkor engem, a szülőt hívjon fel abban a biztos tudatban, hogy jövök és segítek. Ne attól féljen, hogy Úristen, az anyám leordítja a fejem, vagy mit szól az anyám, ha megtudja mibe keveredtem. Gyakran e miatt a képzelt reakció miatt nem szól, inkább egy másik, ugyanolyan eltévedt kamaszra bízza magát.

Szükség van az őszinte ölelésre, akkor is, ha büdös a cigitől, vagy az alkoholtól akár. És megint ki kell mondanom, mint ovis korában, hogy ugye tudod, hogy szeretlek, akkor is, ha mérges vagyok rád! Ez a legfontosabb, amit tudnia kell.

A döntés

Egy kicsit távolról kell indulnom, de az utolsó bekezdéseknek enélkül nincsen értelme.

Amikor abba akarod hagyni a dohányzást (például), akkor szeretnél valami változást az életedben. Tudod, hogy a dohányzás káros az egészségedre, és ezt nem akarod, vagy tudod, hogy családodat zavarja a mindent átható bagószag, és nem szeretnél te lenni a kellemetlenség forrása. Tudod, hogy a cigaretta sokba kerül, és lenne más helye is az elfüstölt pénznek. Változtatni akarsz. De mégsem teszed. Álmodozol a változásról, de marad minden a régiben.

Tudod, mi hiányzik ilyenkor? Egy döntés. Kell egy döntés. A döntés egy olyan elhatározás, amikor magadnak kötelezed el önmagad. A cselekvés megfelelő belső motivációt igényel, és ha nincs meg ez a visszavonhatatlan elhatározás, akkor nincs meg a belső motiváció sem.

Sokan nem mernek dönteni, mert tudják, hogy akkor bizonyos cselekvési gyakorlatot meg kell változtatni. Sokan tudják, hogy mit kellene tenniük, hogyan kéne cselekedniük ahhoz, hogy megváltozzanak a dolgok. Csak erejük nincs hozzá. Mert tudják, hogy a változás feszültséggel jár, és ezzel a feszültséggel olykor nagyon kellemetlen szembenézni. Nem akarom a kellemetlenséget.

Nos, ezért kell a döntés. arról, hogy elviselem a kellemetlenséget is. Nem csak addig változom, amíg az örömöt okoz, hanem akkor is, ha küzdenem kell érte, ha fáj, ha úgy érzem, nem éri meg.

Sokan elolvassák a Nyerő hármas című könyvünket, tetszik is nekik, egyet is értenek az elvekkel, de amikor cselekvésre kerül a sor, nem állnak starthoz.

Tudod, vannak olyan emberek is, akiknek pedig a döntése nem ér semmit. Vagy nem sokat. Ami végül is ugyanaz. Akik fellelkesülnek valamin, belefognak, megcélozzák a csillagos eget, aztán lelohadnak. „Mindent, vagy semmit!” – mondják, és a semmit választják, mert a mindenhez képest annak van realitása. Itt a döntés hiányzik. Nem döntötték, hogy végigmennek az úton. Emlékszem, amikor Csíkszeredában éltünk néhány évig. Mínusz húsz fok volt, és néhány rokonom látogatóba jött hozzánk. Azt mondták, megnézik a várost. Sétálnak egyet. El is indultak, de öt perc múlva otthon voltak megint. Hideg van, mondták. É néhány nap múlva hazautaztak úgy, hogy semmit sem láttak a városból.

A rosszabb az, amikor a saját magadnak adott szavad értéktelen. Amikor azt sem tartod be, amit saját magadnak fogadtál. Amikor önmagadat tartod értéktelennek, érdemtelennek. A kérdés, melyik vagy te?

Hajlandó vagy-e döntést hozni, és képes vagy-e betartani azt? Mert ezen múlik minden.

Hajlandó vagy-e döntést hozni, hogy abbahagyod a dohányzást, ha erre vágysz, ha szükségét érzed, és hajlandó vagy-e elviselni a feszültséget?

Ha edző vagy, és bosszant a sportoló sorozatos kudarca, ha bosszant a viselkedése, hozzáállása, az is okozhat feszültséget. Ha szülő vagy, és a sportoló a te gyereked, ugyanez a helyzet. Bosszant, feszültséget okoz. Ilyenkor mit kezdesz a feszültséggel?

Hajlandó vagy-e változni? Hajlandó vagy-e dönteni?

A többi következmény.

Nem jelent meg!

Nem jelent meg!

Még nem jelent meg Kalamár Hajnalka és Kabarcz Zoltán új könyve, a Szülők Akadémiája, igazából még meg sem írták, valójában csak most kezdtek bele a téma méltó megformázásának. Ám már most az elején komoly dilemma elé kerültek.

Felvállalhatják-e az a gondolatot, hogy érdemes kiaknázni a tehetségben rejlő lehetőségeket? Szabad-e arról beszélni, hogy megéri kockázatot vállalni? Szabad-e elhitetni egy gyerekkel, hogy tehetséges? Szabad-e elhitetni valakivel, hogy valóra válthatja az álmait, hogy lehetnek álmai egyáltalán?

Mind gyakrabban hallunk olyan véleményeket, hogy meg kell védeni a gyereket a csalódástól! Ne tegyük túl magasra a lécet, ne legyenek elvárásaink! Inkább legyen középszerű, de boldog! Mi magunk nem tudunk ezzel azonosulni, de lehet, hogy tévedünk. Talán az óvatosaknak van igazuk?

Hiszen a siker fáradsággal jár. Küzdelemmel. Olykor vérrel, verítékkel. Könnyekkel! Nem túl nagy ár ez a sikerért? Nem túl nagy ár, azért a kétes értékű önbecsülésért, amit a siker okoz? Nem túl nagy ár a megélt életért?

https://www.facebook.com/nsonline/videos/10155963419756941/

A koncepció

A nyerő hármas koncepció azon az egyszerű elven alapszik, hogy próbáljunk meg mind hatékonyabban együttműködni a sportolók, a srácok és a lányok eredményessége érdekében. Ezt úgy érhetjük el – a nyerő hármas koncepció szerint –, ha egy irányba húzzuk a szekeret, ahelyett, hogy a különböző elképzelések lendületével árokba borítanánk azt. Tehát építünk, és nem rombolunk. Hagyjuk fejlődni a fiatalokat, ha éppen segíteni nem tudunk, akkor legalább igyekszünk nem ártani.

Ez nem megy mindig, és nem megy mindenkinek. Vannak, nem kevesen, akiket elragad az indulat vagy a keserűség, és csak azzal törődnek, hogy kiadják magukból,  ami feszíti őket belülről. Lássuk be, ez önző szempont.

Nemrég egy facebook bejegyzésemben található kép miatt teljesen tévútra mentek a kommentek, virtuális ölremenésnek lehettem tanúja. Ezt semmiképpen nem szeretném, így ki is töröltem az egész posztot. Elnézést, ha ez valakit zavart, az én hibám volt, de engedjétek meg nekem, hogy arra vigyázzak, amiről az elején beszéltem:

A nyerő hármas koncepció azon az egyszerű dolgon alapszik, hogy próbáljunk meg mind hatékonyabban együttműködni a sportolók, a srácok és a lányok eredményessége érdekében.

Kezdeményezés

Az ember néha egyedül érzi magát. Nem mondom, néha ez olyan kellemesen melancholia. Amikor nem túl erős önsajnálattal nézel ki a ködös, esős őszbe, halk és fájdalmas dzsessz szól a rádióból, és igazából jó egyedül, jó magányosnak lenni. Nem erről beszélek most.

Van úgy, hogy kiáltani szeretnél: legyen már vége! Szabadítson meg már valaki! De nem tudsz kiáltani, mert szemérmes vagy, arra gondolsz, látnia kéne a szerelmednek, az apádnak, anyádnak, vagy valakinek, hogy bajban vagy, látniuk kéne, mire vágysz éppen! Talán csak néhány jó szóra, talán arra, hogy néhány percig törődjön veled valaki. És nem jön senki. Nem történik semmi. Ez néha előfordul. És hadd mondjam el, nem csak veled. Másokkal is. Olyan emberrel is, akit szeretsz.

Persze a legtöbbször nem fontos ez az egész, elmúlik, magadtól is kimászol belőle, de azért mégis!

Tizenegy éves voltam, amikor meghalt a nagyapám. Nagyon szerettem. Közös volt a hálószobánk. Este gyakran nyaggattam, hogy meséljen nekem. És ha eléggé nyaggattam, ráállt, és mesélt. A saját életéről, a fiatalságáról, háborúról, hősökről, hétköznapokról. Mindig mással töltötte meg a szívem.

Engem viszont zavart, hogy nyaggatni kell, hogy követelőznöm kell, ha mesét akarok, hogy nekem kell, kezdeményezzek folyton. Úgy éreztem, hogy ez a huzavona sokat ront a helyzeten, valami rossz mellékíze lesz a meséknek tőle. Elmondtam nagyapámnak, hogy mit érzek, hogy az a vágyam, hogy csak néha meséljen nekem úgy, hogy ne kelljen, könyörögjek. Zavartalanul érezhessem, hogy fontos vagyok.

Azt hiszem, megértette, mit szeretnék, és megígérte, hogy fog mesélni nekem kérés nélkül is. Én pedig várni kezdtem a napot. És ha elmúlt egy este, keserűen nyugtáztam, hogy nem ez volt az. Talán elfelejtette, talán különleges alkalomra várt, nem tudom.

Aztán korházba került, és egy nyári délelőtt elaludt örökre. Adósom maradt a mesével. Ötven éve tudom, hogy járna nekem valami, amit soha sem fogok tudni behajtani. A behajthatatlan adósság.

Megbocsájtottam régen, nincs bennem harag, elmarasztalás emiatt, hiszen annyi jót kaptam tőle, és a szeretet felülír mindent. De valami ottmaradt a szívem mélyén, amitől nem tudok megszabadulni. És ami súlyosabb, azóta gyűjtöttem hozzá újabb történeteket.

Arra vágyom, hogy én elég kezdeményező lehessek, hogy ne legyen olyan, hogy már késő. Mert akiket szeretek, ők is vágynak valamire, jól esik érezni, hogy fontos vagyok.

Hát ennyi.

Szülők Akadémiája – Írjuk együtt!

Nem látok más területet az életben, amely jobban képes lenne összekovácsolni a családi kapcsolatokat, mint a sport. Igaz, gyakran éppen ellenkező a hatás: megterheli a kapcsolatot. Egy dolog viszont szembetűnő: a felelősség kérdése. A szülők a sportban vagy építik gyermekük személyiségét, és ezzel összefüggésben a lehetőségeit, vagy rombolják. Közömbös hatás talán nincs is.

Ha tisztában vagyunk ezzel az összefüggéssel, át kell, érezzük a felelősségünk kérdését, hiszen mindenki maga dönt (tudatosan vagy ösztönösen), hogy melyik utat járja.

Ennek a felelősségnek a tudatosítása érdekében kezdtük el a Szülők Akadémiája programsorozatot néhány éve. Kialakult egy tematika. Témák, amik leginkább érdeklik a szülők többségét, és amiket leginkább hasznosítani tudnak a mindennapokban. Foglalkozunk a legkülönfélébb pszichológiai összefüggésekkel, értékrenddel, nevelési helyzetekkel, de szóba kerül a helyes étkezés, és természetesen a kommunikáció, a célkitűzések jelentősége és módjai, az életmód, és a leselkedő veszélyek… sorolni is nehéz. Problémák és megoldások. A szülők számon tartják az időpontokat, és lelkesen jönnek az előadásokra. Nincs olyan foglalkozás, amelynek végén ne lennének kérdések, fontos kérdések. Nincs olyan előadás, ahol ne hoznának szóba különleges vagy különös helyzeteket. Rengeteget tanulunk mi is. Azt gondolom, hogy a résztvevőknek sokat köszönhetünk abban is, hogy a programok nem száraz szakmai előadások. Köszönjük is.

Felmerült az igény, hogy talán meg kellene, írjuk a Szülők Akadémiája Kézikönyvet annak érdekében, hogy szélesebb körben elérhetőek legyenek az információk, a tapasztalatok, és nem utolsó sorban a módszerek. Nincs ellenünkre a gondolat.

Azt gondoltuk, talán írhatnánk együtt. Úgy képzeljük el, hogy ha megosztanák velünk a gondolataikat, tapasztalataikat, történeteket, képeket, (üzenetben, e-mailben, akár sms-ben, mindegy) akkor ezeket felhasználnánk a könyv írásakor, és természetesen a „munkatársainkat” név szerint megemlítenénk és fel is sorolnánk a könyvben, illetőleg a „társszerzőket” dedikált példány illeti meg a megjelenéskor, sőt már a megjelenés előtt részleteket mutatnánk be belőlük a Facebook oldalunkon.

Szóval, ez a bejegyzés itt: egy felhívás. Lássunk neki! Írjuk együtt a könyvet!

Határkő – Titkolni kell-e a halált a gyerekeinktől?

Tegnap este csendesen lépkedtünk a családommal a temetőben. Mint eddig mindig, velünk volt Bella is, aki három és fél éves. Tudta, hogy akkor megyünk ki a temetőben, amikor besötétedik, és rengeteg mécsest látunk majd, sőt mi is gyújtunk mécsest. A temető kapujában megbeszéltük, hogy itt most ünnep van, és ezért szép csöndesen sétálunk, nem kiabálunk. Bella valamennyire tartotta is magát ehhez, persze kicsit előre szaladt, kicsit lemaradt, mint egy kiskutya. Meghúzta a lélekharang kötelét, megbámulta a sokszínű mécses-rengeteget és muszáj volt mindkét kezébe virágot adni.

Így séta közben meséltük neki újra, hogy volt neki dédi papája és dédi mamája, akikkel ő nem találkozott, akik már nincsenek velünk, de mi nagyon szeretjük őket és azért jövünk, hogy gyújtsunk egy mécsest nekik, mikor rájuk emlékezünk. Én nem ismerem őket, mondta tömören Bella. Igen, ők a mennyben vannak, mondtuk.

Bella ezt elfogadta és nem kérdezett tovább. Úgy vélem ez neki olyan volt, mint amikor a másik nagyijáról azt mondjuk, hogy elutazott valahová. Meggyújtottuk a mécseseket, emlékeztünk, imádkoztunk, Bella elfújhatott néhány mécsest, persze gyújtani is akart, de azt is elfogadta, hogy azt csak a felnőttek tehetik meg, mert veszélyes. Rácsodálkozott néhány sírra, aztán hazafelé indultunk.

Mindez azért jutott eszembe, mert elég sok 3-5 éves gyereket láttam csetleni-botlani a félhomályban a szüleik oldalán. Arra gondoltam, hogy mennyire hasznos, ha a halál nem tabu a gyerekek számára. Mert valamilyen formában már 2 éves koruktól elkezd tudatosodni bennük ez a fogalmom. Kezdetben csak a bogarak, csigák, legyek haláláról van szó. Amikor nagy elánnal kergetik a legyet a légycsapóval, és megtapasztalják, hogy a lapos légy nem repül többé. Ehhez már kell egy szülői magyarázat. Az a jó, ha az elmúlásról akkor beszélünk, amikor még nem aktuális. Amikor nem valamelyik családtag halálával kell szembenézni az apróságnak. És, ha már emberek haláláról beszélünk, akkor fontos, hogy hitünk szerint tegyük ezt meg. Azt a gondolkodási- érzelmi keretet adjuk át a gyerekünknek, amiben magunk is hiszünk, mert arról tudunk hittel beszélni. Nagyon fontos, különösen, ha aktualitása van a nehéz témának, hogy a családtagok beszéljék meg, mit fognak mondani a kisgyereknek. Más esetben eltévedhet a különböző vélemények között, és szorongani fog.

Ha a mesék világában járatos a gyermek, akkor varázsoljunk mesét a számára. Nem kell félnünk, a 3-6 éves gyerekek visszakérdeznek, tovább bontogatják a kérdést, egészen addig, amíg számukra elfogadható választ nem kapnak. Ez a „határkő”! Ha nem kérdez, nem kell tovább beszélni, nem kell rázúdítani felesleges részleteket. Majd előhozza Ő a kérdést, ha újra szeretne beszélgetni róla. De sokkal nagyobb biztonsággal fog mozogni az élet adta helyzetekben, ha a születésről és az elmúlásról is természetesen, egyszerűen beszélgetünk. Mert ezek az élet nagy dolgai. Számára is.